Volt egyszer egy iparvidék
Molnár Kristóf
Olvasási idő: 7 perc
A ködből előderengő hangárépület torzóját vizsgálom éppen, miközben helyi informátoromat tájékoztatom telefonon a váratlan tényről, hogy a Volán fél órával gyorsabban teljesítette a menetrendszerinti két és háromnegyedórás távot. Amíg Andrásra várok, felkeresem a buszpályaudvar mosdóját. Félszobányi tócsa és egy tőből letört csaptelep fogad bent. Megérkeztem hétvégém első állomására, Ózdra.
Gyár állott, most kőhalom
„Gyakorlatilag veszett ügy”, „nincs ott semmi”, „maximum katasztrófaturistáknak”, „kést azért vigyél magaddal”. Ilyen és ehhez hasonló kommenteket kaptam, amikor ismerőseimnek megemlítettem, hogy Ózdot is meg fogom látogatni borsodi utam során. A reakciók nem voltak meglepőek, hiszen kevés magyar városnak van rosszabb sajtója, mint Borsod-Abaúj-Zemplén megye második legnagyobb településének. Az országos médiába legutóbb két gyáruk bezárásával és kétezer munkahely elvesztésével kerültek be, de volt alpolgármesterük karlendítős videója is hetekig futott a sajtóban.
Ózdról nem lehet a gyár említése nélkül beszélni. Habár a kohók már évtizedek óta nem üzemelnek, a bő másfél évszázadnyi vaskohászat örök nyomott hagyott a város történetében. A kulturális életet, az urbanizációt, a sportot, a vasutat és még sok minden mást is a gyárnak köszönhet Ózd. Az üzemnek hála a település az ország egyik legfontosabb ipari városává fejlődhetett a 20. század közepére.
Az Ózdi Kohászati Üzemek legjobb évében több mint 13 ezer dolgozónak adott munkát, és 1 millió tonna acélt termelt ki. Összehasonlításképpen: ma az Audi foglalkoztat itthon ennyi munkavállalót. A város lélekszáma szűk 50 ezer főnél tetőzött, így volt időszak, amikor minden negyedik lakos a gyárban dolgozott. Na, ennek az idilli állapotnak lett vége a rendszerváltással.
Amikor 1986-ban leállították az első számú nagyolvasztót, még senki sem sejtette, hogy pár éven belül már nem acélt fognak csapolni a munkavállalók, hanem a saját kezükkel fogják a gyár épületeit bontani. Az összeomlás viszont villámgyors volt: decentralizáció, privatizáció, állami visszavásárlás, majd felszámolás. 1995-re már hűlt helye volt az egykori ipari fellegvárnak.
A munkanélküliség, majd a folyamatos elvándorlás komoly mélyütés volt a városnak. Húsz év alatt lakosságának egyharmadát el is vesztette Ózd. A fiatalok mentek, az idősek maradtak, a szegények pedig érkeztek a környező falvakból. Az eredmény? Üres lakások, zuhanó ingatlanárak és gettósodás.
Habár a városközpont szépen rendben van tartva, és már a McDonald’s is kinyitott Ózdon, a peremterületek már egy egészen más világ hírmondói. A város különböző völgyek találkozásában épült, így minél kijjebb megyünk a centrumból, annál elkeserítőbb állapotokkal találkozunk. Félig kidőlt falú házak, szemét és utcán céltalanul bolyongó gyerekek várják az ide látogatókat. Illúziónk azonban ne legyenek: a város ezen részeire turista valószínűleg évtizedek óta nem tette be a lábát. Én is csak azért láthattam, mert András Ózd minden arcát meg akarta nekem mutatni, nem csak a szép dolgokat.
Ózd nagyon nehéz helyzetben van. A rendszerváltást követő depresszióból ugyan ki tudott valamelyest lábalni, a zuhanásból süllyedéssé szelídült a lecsúszása, azonban a reménysugár még mindig várat magára. Az infrastruktúra és a természet közelsége adott, Budapest is csak két és fél óra busszal, azonban a munkahelyek nagyon hiányoznak. És bár nagyon vonzónak hangzik, hogy 4 millióért már másfélszobás lakást lehet venni a centrumban, ha nincs munkalehetőség, egy fiatal se fogja Győr vagy Székesfehérvár helyett Ózdot választani.
Megoldási ötletekre lenne szükség, különben az egykor virágzó Ózdból ötven év múlva végérvényesen szellemváros lesz. Az igazi probléma azonban ott van, hogy javaslatok se a Kormány részéről, se az önkormányzat oldaláról nem igazán érkeztek eddig. Kicsit olyan Ózd helyzete, mint a buszpályaudvar férfi mosdójának csaptelepéjé: mindenki látja, hogy ömlik a víz a csonkból, de az emberek inkább csak átlépnek az egyre terjedő tócsa felett, minthogy bárki bármit is csinálna. Amikor meg már túl nagy lesz a tócsa, maximum majd bezárják a mosdót. Ha úgy van, akár örökre is. Akinek meg pisilnie kell, megy majd egy másik vécébe.
Bánya nélkül maradt bányászok
A vidéki Magyarország emblematikus jelképével, a piros Bzmot szerelvénnyel vágtam neki vasárnap reggel az iparvidék másik jelentős városáig, Kazincbarcikáig tartó utamnak. Mivel a környéken sokat emlegetett bánrévei deltavágány megszűnt, így aki Ózdon menetirányba nézve foglal magának helyet, az Barcikára már háttal a menetiránynak fog megérkezni. A rövid vasúttörténeti kitérő után friss hóban gázolva érkeztem meg volt borsodi bányász beszélgetőtársaimhoz.
A borsodi iparvidék kialakulásának legfőbb oka a Sajó két partján található barnakőszénvagyon volt. A kiegyezés után kezdték el az intenzívebb bányászatot a környéken, de a fejlődéshez hozzájárult a trianoni békeszerződés után fellépő nyersanyaghiány, és az arra válaszul adott bányászati beruházás is. A medence fénykora pedig a szocializmus időszakában volt, amikor a környékbeli bányákból kitermelt szén nem csak a kohászatnak szolgáltatott fűtőalapanyagot, hanem a lakossági igényeket és a berentei hőerőművet is kiszolgálta.
A környék villámgyors iparosodása a második világháború után számos változást hozott a medence életébe. A bányászat folyamatos emberigénye az ország más területeiről is vonzott munkásokat. A jobb fizetésért Szabolcsból, a Hajdúságból, de még a Jászságból is tömegesen érkeztek az új dolgozók. A robbanásszerű népességnövekedéssel az épített környezetnek is lépést kellett tartania, így kapott Kazincbarcika is városi rangot, és vált az ország első klasszikus szocialista iparvárosává. A Sajó völgye az ország elsőszámú indusztriális központja lett. Csak a Borsodi Szénbányák több mint 13 ezer embert foglalkoztattak a nyolcvanas években.
A bányászok legendásan összetartó emberek, így nem csoda, ha egy ekkora kollektíva nem csak munkaidőben, hanem a műszak után is együtt töltötte az idejét. Sportklubok és színjátszókörök alakultak, irodalmi színpadok és fúvószenekarok álltak fel, a bányatelepeken pedig külön orvosi rendelők, egyes helyeken még szülőszobák is működtek. A bányászok lakhatását kedvezményes hitelekkel és lakótelepek építésével segítette az állam. Az urbanizált munkásság lehetőséget kapott a társadalmi mobilitásra, a korábbi vidéki életformát a biztosabb városira cserélhette.
A rendszerváltás azonban a bányászatot is felkészületlenül érte. Az ózdi összeomláshoz képest ugyanakkor a borsodi bányászokra egy lassabb, ám nem kevésbé tragikus út várt a kilencvenes években. Az első jel már 1987-ben megérkezett, az ormosbányai telep bezárásával, azonban akkor még senki se gondolt arra, hogy egy olyan hullám indul el, melynek eredményeképpen végleg megszűnik a borsodi bányászat. Pedig ez történt.
Az utolsó borsodi bányát, a lyukóvölgyit 2004-ben zárták be. Miután a munka nélkül maradt bányászok átképzésére nem volt egyértelmű terv, a szerkezetváltás helyett a lassú leépülés várt a régióra. A politika kezdetben hathavi végkielégítéssel és két évig tartó munkanélküli segéllyel próbálta kezelni a problémát, de ennek az eredménye a várt ösztönzés helyett inkább az elkényelmesedés lett. Az emberek elvesztették a motivációjukat, és nem tudtak érdemben visszalépni a munkaerőpiacra. Az életre szóló traumát sokan az alkoholba próbálták folytani. Ahogyan egyik beszélgetőpartnerem a helyzetet jellemezte: „ott álltunk beszappanozva, de nem folyt a víz”.
Míg Ózdon pár év alatt omlott össze az ipar, addig a borsodi bányászok másfél évtizedig tartó haláltusát vívtak. Végül azonban ők is ugyanoda jutottak: növekvő szegénységhez, a fiatalok elvándorlásához, zuhanó ingatlanárakhoz, elöregedéshez. Nem nehéz észrevenni, hogy az országos politika ennek a munkavállalói csoportnak sem dobott mentőövet. Hogy ez a lépés mennyire volt tudatos, vagyis mennyire irányult az erőt felmutatni képes, összetartó ipari kollektíva, mint esetleges politikailag kockázatosnak tekintett blokk szétbomlasztására, vagy mennyiben volt eshetőleges, csupán a mindenkori Kormányok negligenciájának a leképeződése, abban nem lehetünk biztosak. Abban azonban igen, hogy az évszázados hagyományra visszatekintő bányászok nem ilyen sorsot érdemeltek volna.
Az utolsó bástya
Habár a kohászat és a bányászat már megszűnt a borsodi iparvidéken, a harmadik fontos pillér, a vegyipar még áll, hála az egykori Borsodi Vegyi Kombinátnak, mai nevén BorsodChem-nek. Ha valaki Miskolcról az ózdi vasútvonalon halad Kazincbarcika felé, Magyarországon ritkán látható ipari komplexummal találkozhat, hiszen a sín két oldalán helyezkedik el a régió legnagyobb munkáltatója, a kínai tulajdonban lévő vegyipari óriás.
A kiszolgáló vállalkozásaival együtt közel négyezer embert foglalkoztató gyár fontosságát nem lehet alábecsülni a Sajó völgyében. Volt bányász beszélgetőpartnereim egyenesen a város „mentőövének” nevezték a BorsodChem-et, amely nélkül Kazincbarcikára és szűkebb környezetére is csak Ózd sorsa várna. A vállalat életéről egy olyan szakszervezeti vezetővel ültem le beszélgetni az egyik panelek között megbújó étteremben, aki az Új Gazdasági Mechanizmus bevezetése, vagyis 1968 óta dolgozik a gyárban. Csak viszonyításképpen: abban az évben nem, hogy én, de még a szüleim se születtek meg.
A BVK kezdeti éveiben hatalmas munkaerőigénnyel rendelkezett, így az ország számos területéről vonzotta a dolgozókat, nagyban hozzájárult Kazincbarcika fejlődéséhez. A gyár a rendszerváltás után is talpon tudott maradni, és fokozatosan növelte az exportját. A fejlődés azonban nem volt problémamentes: több tulajdonosváltás is történt az évek során, sőt 2009-ben még az akkori miniszterelnöknek is el kellett látogatnia a gyárba, hogy ne építsenek le 550 dolgozót a gazdasági válság által majdnem padlóra küldött vállalatnál. A problémákat végül az új kínai tulajdonosok oldották meg, a BC most stabil éveit éli, a koronavírus óta kifejezetten jól megy az üzlet, hiszen a műtrágyára és a PVC-porra is nagy a kereslet a piacon.
A vállalat regionális szerepét jól mutatja, hogy 1999-ben azért vált ki Berente község Kazincbarcikából, mert úgy érezte, nem részesül eléggé a gyár által befizetett adóbevételekből. Berente azóta egyfajta magyar Sindelfingenné vált, az ország egyik leggazdagabb községeként még azt is megengedheti magának, hogy karácsonykor készpénzt osszon a lakosainak. Ráadásul a BorsodChem tovább terjeszkedik, jelenleg is bővíti létesítményeit.
Élet a nehézipar után
A borsodi iparvidéket a szocializmus időszakában nem volt túlzás a „magyar Ruhr-vidékként” emlegetni. A kohászat, bányászat és vegyipar teljesítménye együtt az ország legfontosabb indusztriális régiójává tette a Sajó völgyét. A rendszerváltást követően azonban mind a kohászat, mind a bányászat megszűnt, így a munkahelyek jelentős része is odalett. Az országos politika nem kezelte prioritásként a régió problémáit, így az ipari szerkezetváltás nem történt meg, a munka nélkül maradt emberek vagy elvándoroltak, vagy végleg elvesztették ambíciójukat. A környék egyedüli komolyabb munkáltatója a BorsodChem maradt, azonban a vállalat csupán enyhíteni tudta a problémát, orvosolni egyedül nem.
Az elszegényedés, elvándorlás és reményvesztettség mind valós probléma Borsodban. Ezt valamennyi beszélgetőtársam megerősítette. A kezelésükhöz azonban forrásokra és világos tervekre lenne szükség. Ezek azonban hiányoznak. Az önkormányzatok felülről várják a megoldást, az azonban ahogyan az elmúlt 30 évben, valószínűleg ezután sem fog megérkezni. Akármilyen szomorú is leírni, az embernek az az érzése, hogy az ország szerencsésebb fele valamikor a 90-es években lemondott erről a régióról, és úgy van vele, ha nem néz oda, akkor talán nincs is már többé probléma. Azonban segítség nélkül nem lesz fejlődés, csak folyamatos leépülés.
Ahogy egyik bányász beszélgetőpartnerem a helyzet komolyságát jellemezte: „20 év múlva Borsod Románia legrosszabb részének szintjén lesz”. Nem kéne hagynunk, hogy így legyen!
Illusztrációt keszítette: Virág Imre