Megőrizni gyökereinket, hűnek maradni édes nevünkhöz, okos nevünkhöz, soha el nem felejteni gyerekkorunk emlékezetes figuráit, belakott kollégiumainkat, hormonittas élményeinket, a nagyszüleinkben élő összes városi legendát. Ilyen lehet megbékélni magunkkal, a bennünk élő bővülő történelemmel, aminek nagy eséllyel mi leszünk majd egyedüli elemzői.  Kemény és magányos terep ez, de legalább valódi.

​

Előző bekezdésem nagyszámú és korántsem könnyed témája mindössze töredéke annak a lélektani utazásnak, amire Grecsó Krisztián februárban megjelent könyvének olvasói vállalkoznak. A cím letisztult és árulkodó, közben mégis előhívja kíváncsiságunkat, „Valami népi”, ez vajon mit takar? Kétórás utazást egy távolsági járaton, nehézkes beilleszkedést egy városi néptáncegyletbe vagy egy furcsa anyagdarabot, amit nem is értünk miért hagytak hátra a korábbi lakók?

​

A könyv négy részre van osztva, történetei főleg eszerint osztoznak közös vonásokon vagy épp térnek el egymástól, máshova ütnek, más a súlyuk. Először szembetalájuk magunkat a múlt nagy hatású személyeinek lassú feledésével. A kiemelkedő élet ígérete fokozatosan halványul a sírkövek közt sétálva, ez tiszta erőszak, ez nélkülözés, sőt nyomor, kötelező tragédia vagy elfogadott valóság, minden attól függ, kitől kérdezzük. Minden nincstelen forradalmár akar lenni, de még a legjobbak is el tudnak tévedni. Leplezetlenül, természetét felvállalva tárul elénk egy olyan világ, amit lehet sokunk felmenői is meg kellett, hogy tapasztaljanak, ha továbbgondoljuk, közösségivé válhat az egyének tragédiája.

​

Ami ez után vár ránk, az szereplőink sokkal közelebbi vizsgálata, történések és változások, amik a többség számára elvesztek egy szokásos hétköznap hidegségében, közben pár kósza életút alakulását gyökeresen változtatták meg, sőt, vetettek nekik véget. Lassan magunk mögött hagyott vidéki élet, soha nem szeretnénk elfelejteni, de az emléket egyszerre tépkedi a feltáruló rideg valóság és a gyakran érezhető burkolt kirekesztés, hiszen a távoli vidék romantikája az első sáros ülésig tart egy távolsági buszon. Aztán idővel gyengül az érzés, hogy idegenek vagyunk, hogy lehet haza kellene inkább mennünk, mert itt nem látnak szívesen, mást jelent majd hazamenni és ellátogatni oda, ahol születtünk. Már nem veszünk el, hiszen kiismertük az útvonalakat, már nem veszünk el, hiszen tudják már kik vagyunk, lehet ott vagyunk, ahol szerettünk volna, vagy épp útban afelé. Igazából mindegy, előbb-utóbb emlékeztetve leszünk saját törékenységünkre testben és lélekben egyaránt és helyenként egyszerre. Egy pillanatra elfelejtjük, hogy nem vagyunk elveszve, hiszen lehetünk bárki kollégája, egy kórházi nővér számára egyek leszünk majd a sok közül.  Mégse embernek lenni a legnehezebb…

​

Madártávlat, a tömeg állandó morajlása, ahol bárkire ráközelíthetünk, hiszen mind ugyanazok, apró játékfigurák egy Ismeretlen terepasztalán, a jövőt csak félelmeik és vágyaik örökös harcának ablakán keresztül látják. Az Ismeretlen tudja mi fog történni, hiszen hatalmasabb mindenkinél, legalábbis ezt gondolják róla, azt már kevésbé, hogy nehezen viseli játékfigurái tragédiáit. A harmadik rész megengedi, hogy egy kicsit mi lehessünk az Ismeretlen, hogy ott legyünk, amikor valaki ráébred, elrontotta az életét, vagy amikor azzal szembesül, semmit nem tett, az mégis magától elromlott. Egyszerre vagyunk ott egy házastársi beszélgetéskor a hálószoba sarkában, orvosi rendelők váróiban, vagy egy vidéki gimnázium folyosóin, mi vagyunk a lepukkant étteremben egyedül fogyasztó vendég és a tetőről lógó névtelen munkás. Ott vagyunk mindenhol, de mindez azt is jelenti, sehol sem vagyunk igazán. Nehéz az Ismeretlen élete, mindent előre tud, csak jót szeretne, mégse tehet semmit, hiszen a rossz elkerülhetetlen, de lehet, hogy mindezt csak egy játékfigura gondolja így. Nyers leegyszerűsítése ez az élet boldog és szomorú pillanatainak egyaránt és ahogy a néhány név szerint említett szereplő úgy halad el egymás mellett, hogy szinte tudomást sem vesznek a másik létezéséről, röpke életútjuk súlytalanná válik számunkra, hiszen hiába ismerjük meg vágyaik és elégedetlenségeik legfőbb kiváltóit, tudjuk, a körülmények lesznek életük egyedüli alakítói.

​

Most jöhetne az, hogy megpihenünk, hogy kifújjuk magunkat kicsit, hogy ha már újra emberi szemszögből nézünk egymásra, akkor kicsit elfeledkezünk aktuális állapotunk pillanatnyiságáról, azonban, ahogy lenni szokott, a búcsúzkodás sem lesz könnyű. Nem lettünk kevésbé törékenyek és talán pont ez a legjobb ebben. Lehetünk egyszerre jelentételen sorszámok és erőt adó emlékek, amik soha nem lesznek elfelejtve. Testileg annyira gyengék, hogy egy beszélgetésbe belefáradjunk és azok, akik ezt elviselhetővé teszik a másik számára. Néha pedig érezhetjük úgy, magányos öregasszony vagyunk egy játszótéren, elhagyva szerepünket, fáradhatatlanul keresve azt, aki rég elveszett. Úgy néz ki nem ússzuk meg ezt a búcsút könnyek nélkül.

​

Ha igaz, hogy életünk emelkedések és süllyedések váltakozása magasság és mélység között, Grecsó könyvében egyértelműen az utóbbiakra érdemes felkészülni, apró elrugaszkodásokkal. Ezek egyvelege teszi azonban annyira átélhetővé a történeteket, sok esetben könnyítve súlyukon, hiszen minden pillanatunkban van valami kitartás, valami lehetőség, valami ránk hagyott, valami népi.