Trianon másnapján
Demokrácia és közösségfejlődés egy monarchia romjain
Csányi Márk
Olvasási idő: 9,5 perc
Majdnem egy évvel azután, hogy 2020-ban végre „lejárt Trianon” a szlovákiai magyar közbeszéd saját múltjával kapcsolatban még mindig a jól megszokott témákat eleveníti fel: Trianon, Beneš-dekrétumok, lakosságcsere. Azonban az ezeket körülölelő immár 101 évről kevesebb szó esik, gyérebb és homályosabb foszlányok derengenek az emberben: összemosódó történetek a szülőktől, nagyszülőktől, amik kitöltik azt pár megjegyzett adatot vagy még anno az iskolában betanult mondatokat. Már ha az osztályban elhangzott róla valami, hiszen még az iskolában sem foglalkozunk eléggé történetünkkel. Fokozatosan haladunk végig a magyar- és a világtörténelmen, azonban éppen a XX. század, azon belül pedig saját múltunk megismerésére marad a legkevesebb idő, noha épp ezen időszak az, amely még ma is hatással van gondolkodásunkra és társadalmunkra. A következő néhány írásban százéves történetünk egyes elemeire szeretném felhívni a figyelmet, elhagyva kissé a hagyományos szemlélet útját. Úgy hiszem, új látásmód bevonása gondolkodásunkba a múltunkkal kapcsolatban hasznunkra válik, kiváltképp olyan összetett és sokszor megosztó kérdéskörökben, mint a szlovákiai magyar identitás vagy a mai helyzetünk Szlovákiában.
Megszállás és felszabadulás
A Nagy Háború utolsó heteiben, 1918. október 28-án megalakult Csehszlovákia, amelyhez két nappal később a Szlovák Nemzeti Tanács is csatlakozott. Nagy lendülettel indult el az új állam kiépítése. Novemberben megalakult a Nemzetgyűlés, ami trónfosztotta a Habsburgokat, köztársasági elnököt választott, kinevezte az első csehszlovák kormányt. Vavro Šrobár vezetésével megkezdődtek az első lépései a szlovák területek bekapcsolásának a csehszlovák államba. Minderről Felső-Magyarország magyar lakosságának még kevés tudomása volt. A jövőben is Magyarország részeként tekintettek magukra, ezen elképzelésüket erősítette az igen rövid életű első demarkációs vonal is az ország északi részén. 1918 karácsonyán azonban a Megváltó helyett a csehszlovák haderő érkezett el. December és 1919 január folyamán be is vonultak a “csehszlovákokat megillető" területekre.
A magyar lakosság a katonákban a háborút igencsak megsínylett közrend helyreállítóját látta. Mindenesetre szervezett ellenállás nem alakult ki, sőt, új erővel fogtak a fiatal demokratikus Magyar Köztársaság építésébe. Helyenként, ahol mégiscsak hangot adtak nemtetszésüknek a lakosok, a helyi vezetők letartóztatása, kötelező közalkalmazotti eskütétel és elbocsátás volt a csehszlovák válasz. Ezeket hagyományosan magyarellenes intézkedéseknek tekintjük, de felmerül a kérdés, hogy a helyi magyar nemzetiség vagy az akkor még a horizonton omladozó magyar állam ellen irányultak valójában? Természetesnek vehetjük-e az addigi közigazgatás leváltását, hogy a Magyarországhoz hű és Csehszlovákiát élből elutasító tisztviselők és alkalmazottak helyébe „saját embereik” kerüljenek? Hiszen ugyanezen folyamat zajlott le 20 évvel később, "Felvidék visszatérésekor", amikor a lojalitásukban megkérdőjelezett helyi magyar lakosságot háttérbe szorítva magyarországi tisztviselők, „anyások” érkeztek a frissen visszacsatolt területre, hogy biztosítsák azt.
Hasonló gondolatokat támaszthatunk a megszállás békés első heteit követően fel-felbukkanó konfliktusok és sortüzek pusztán etnikai alapú voltával szemben. Kétségbevonhatatlan, hogy azok áldozatainak nagy része magyar volt, ez a déli területek etnikai összetétele alapján nem is lehetett volna másként. A tragikus 1919. február 12-ei pozsonyi sortűz is egy, főként a város lakosságából adódóan, német és magyar résztvevőkkel rendelkező békés demonstráción történt. A város munkástanácsa által szervezett demonstráció a frissen bevonult csehszlovák kormányzat intézkedései ellen irányult. Elsősorban azonban gazdasági és szociális célkitűzésekkel rendelkezett a nemzeti jelleg helyett. A március 23-ai zselízi sortűzre hasonlóképpen nem pusztán etnikai alapú konfliktus miatt került sor, hanem egy, a kommunista Magyar Tanácsköztársaság melletti szimpátiatüntetésen történt.
Nem minden csehszlovák intézkedés hátterében állt a területen élő magyarság iránti kollektív ellenszenv. Egyes döntések a korábban fennállt főúri rendszer ellen irányultak, fokozatosan felszámolva annak elemeit. Mivel ennek főként magyar haszonélvezői voltak, a rendszer csúcsán magyarok álltak, így a legtöbb esetben a magyarokat érintette hátrányosan a kialakuló új rend. Így történt ez az 1919-ben kezdődött és évekig elhúzódó csehszlovák földreform esetében is. Igaz, a nagybirtokrendszer felszámolásának végrehajtása alá kerülő föld 78%-a magyar tulajdonostól lett elvéve, azonban a közép- és a nagybirtokosok között is hasonlóan felülreprezentált volt a magyarok aránya. A föld szétosztása ezzel szemben már erős nemzetiségpolitikai színezetet kapott, mivel az érintett déli járások lakossága 63,6%-a magyar volt, ugyanakkor csak 12,8%-át kapták magyarok a kiosztott földnek. Tagadhatatlan, hogy számos ehhez hasonló etnikai alapú diszkrimináció történt a magyar lakossággal szemben a korszakban. Nem a nemzetükért és hazájukért kiálló eleink tetteit szeretném bagatellizálni, sem az őket sújtó diszkriminációt a szőnyeg alá söpörni. A régi rendszer eltörlése azonban tartós újítással járt a Kárpát-medencében és környezetében. Azt pedig el kell ismerni, hogy ez tekintélyes módon hozzájárult saját közösségünk fejlődéséhez is Csehszlovákiában.
Egy kényszer szülte identitás
A szlovenszkói magyar közösség fejlődésének a csehszlovák polgári demokrácia elengedhetetlen alapja volt a két világháború között. Szlovákiában felnőve sokszor hallott kijelentések voltak számomra a “Bezzeg Erdélyben! Székelyföldön igazi összetartó magyarok élnek, míg nálunk Felvidéken csak folytonos széthúzás létezik.” és az ehhez hasonlók. Mellettük azonban mindig elmaradt a kontextus, vagyis az, hogy a székelyek behozhatatlan előnnyel rendelkeznek hozzánk képest. Az identitásuk régebbi, így magától értetődően erősebb, kiforrottabb. Velük szemben a szlovákiai magyarság csupán száz éves, hiszen a területen élő magyar lakosság összetartozásának magvát Csehszlovákia megalakulása hintette el.
Az új államban a szlovenszkói magyarok meglehetősen nehéz helyzetben találták magukat: Csehszlovákia perifériáján. Összefüggő tömbben éltek az állam déli, mintegy 800 km-es határsávjában, távol a prágai centrumtól. Ennek a területnek 1918-ig jellemzően észak-déli irányú gazdasági-kulturális kapcsolatai voltak, mintsem kelet-nyugati irányúak. A lakosság több, kisebb-nagyobb hagyományos történeti-földrajzi tájegység keretén belül élt, így inkább helyi kötődéseik voltak az adott régiókhoz, mintsem egységes tudatuk. A szlovákiai magyarság ezen túlmenően is sokszínű. Legalább három nyelvjárást beszél: a dunántúlit, a palócot és az északkeletit, és vallásilag is megoszlik a római katolikus, a református, az evangélikus, a görögkatolikus és a zsidó felekezetek között. A sokrétű magyar népesség egy kényszeredett sorsközösségbe került, ekkortól egy egységes nemzeti kisebbséget kellett alkotnia. Ezt olyan külső hatások is erősítették, mint a csehszlovák iskolarendszer, amelynek keretében a szlovenszkói magyar gyerekek tanultak vagy a csehszlovák hadsereg, ahová a magyar fiatalokat besorozták. A megváltozott mindennapi környezet és a társadalom hatására lassan kialakult a szlovenszkói magyar közösség. A gyerekcipőben járó közös identitás azonban megnehezítette a közösség szerveződését. Ezen a kezdeti helyzeten a dél-szlovákiai területek új gazdasági realitása sem javított.
Az új határ ugyanis elválasztotta az addig együtt fejlődő területeket, megszakadtak a korábbi gazdasági és közlekedési összeköttetéseik, felbomlasztva a korábbi gazdasági központok és a hozzájuk kapcsolódó felvevőpiacok rendszerét. Gyakorivá vált, hogy az adott térség nem rendelkezett szerves gazdasági vagy közlekedési kapcsolattal az új környezetében. Csehszlovákiához kerültek például Esztergom, Balassagyarmat és Sátoraljaújhely vonzáskörzetei, azonban központjaik nélkül. Ipolyság, Kassa, Komárom, Losonc és Pozsony pedig vonzáskörzetét vagy annak egy részét vesztette el. Ugyanakkor a térségek átrendeződésének köszönhetően néhány kisebb város, kikerülve az addigi nagyobb központ árnyékából, növekedésnek indult. A határszéli településeken pedig a határállomás és a vasúti átkelő kiépítését kísérte növekedés. A kedvezőtlen gazdasági helyzet és az állam általi etnikai alapú hátrányos megkülönböztetés együttesen éreztette hatását területünkön. A keleti és a déli régiók mindinkább lemaradtak az iparosodott nyugati centrumtól és a gyorsan fejlődő Vág mentétől. A gazdasági perifériába való kerülés mellett a csehszlovákiai magyarság hátrányos pozícióba került társadalmilag is. Az itteni magyar társadalom vezető rétege vagy legalábbis azon rétege, aki a vezető szerepet magára vállalhatta volna, ugyanis már javarészt elhagyta az országot.
A Magyar Tanácsköztársaság dicsőséges felvidéki hadjáratának kevésbé dicsőséges végkifejletével egy újabb megszállás következett, ami az oktatás és a közigazgatás erőteljes szlovákosításával járt. A magyar alkalmazottakat immár tömegesen bocsátották el a közigazgatásból a főtisztviselőktől kezdve a vasutasokig. Ennek részben a közigazgatás és az intézményrendszer átalakítása is volt az oka, például a magyar tanítási nyelvű iskolák bezárása és a vármegyerendszer megszüntetése. Az így keletkezett munkaerőhiányt pedig csehországi tisztviselők pótolták. Az elbocsátások következtében a magyarokat számos esetben elszegényedés sújtotta, amiben megmutatkozott a korabeli magyar középosztály államtól való függősége és Budapest-központúsága. Az itt élő magyar lakosság ekkor ébredt rá igazán, hogy a határok nem csupán átmenetiek, hanem tartósan kisebbségi helyzetbe kerültek. Mindez együttes hatására folytatódott a már 1918 végétől meginduló áttelepülés Magyarországra. Az magyar Országos Menekültügyi Hivatal szerint a húszas évek elejéig 147 ezren települtek át Csehszlovákiából. Ez az 1910-es népszámlálási adatok alapján a csehszlovákiai magyarság 14%-át jelentette. Az áttelepülők több mint harmada állami alkalmazott vagy tisztviselő volt, harmada iparos vagy kereskedő és ezek alkalmazottai, tizede pedig földbirtokos vagy gazdálkodó. Ezen kívül bányászok, ügyvédek, orvosok és gyógyszerészek is elhagyták az országot. Az elvándorlás nagy veszteséget jelentett a megmaradt magyar lakosságnak. Egyrészt a számbeli fogyás miatt, másrészt mert a társadalom felső, polgári rétege, az értelmiség fogyatkozott meg, megnehezítve az országban maradt magyarság helyzetét és későbbi gazdasági, társadalmi, kulturális és politikai újraszerveződését. A lakosság mellett intézményeink egy része is elköltözött, többek között a pozsonyi Erzsébet Tudományegyetem, a Selmecbányai Bányászati és Erdészeti Akadémia, az Eperjesi Jogakadémia. Ezzel a kulturális-társadalmi létnek addig keretet adó intézményrendszer is csorbát szenvedett.
Magányos sziget Kelet-Közép-Európa tengerében
A frissen megalakult államban bevezetésre került a nyolcórás munkaidő, a sajtószabadság, a gyülekezési- és sztrájkjog, az állami munkanélküli segély és más szociális intézkedések. A magyar közösség fejlődésének nem gátat szabott, hanem ha úgy tetszik, éppen teret adott Csehszlovákia. A polgári demokrácia vívmányai, mint a politikai pluralizmus, az általános és titkos választójog, mind sokat vetett a latban. Mindez a korabeli Magyarországon nem létezett. Még mindig az egyre anakronisztikusabbá váló főúri rendszer állt fenn. Csehszlovákia berendezkedésével kivételt képezett Kelet-Közép-Európa és a Balkán államai között. Szabadon működhetett a sajtó és a pártok, ami a kialakulóban lévő magyar közösségnek is a hasznára vált. Igaz, a gyakorlatban nem volt tökéletes a csehszlovákiai polgári demokrácia. Hiszen születtek diszkriminatív döntések is. Felsejlenek a magyar közösség szerveződésének és vezetésének hibái is, azonban számukra nem lehet felróni azokat, hiszen a társadalom krémje elhagyta az országot. Így hasonlóan alulreprezentált helyzetben maradt a magyarság, mint a szlovákság volt a Monarchiában, erős vezetés és befolyás nélkül.
A magyar szellemi életet a kisebbségi létben helyi hagyományok híján az alapoktól kellett felépíteni. 1918 előtt Felső-Magyarországon az újságírás és az irodalmi élet Budapest-központú volt. Éppen ezért nem meglepő, hogy a dualizmus idején Felső-Magyarországon megjelenő újságok megszűntek az államfordulattal. Csehszlovákia megalakulását követően különböző kezdeményezések és sajtótermékek jelentek meg. 1919-ben Pozsonyi Híradó néven újraindult az 1888-tól megjelenő Nyugat-Magyarországi Híradó is, amely a pozsonyi kulturális, zenei és képzőművészeti eseményekkel foglalkozott. Mindemellett, a csehszlovákiai magyar sajtó, az irodalmi élet és a művelődés elindulásában jelentős szerep jutott a Tanácsköztársaság bukása után Magyarországról elmenekült íróknak és újságíróknak. A kezdeti kísérletek után a húszas évek elején jelenik meg az igény az önálló csehszlovákiai magyar újságírás megteremtésére, amit 1922-ben az addigi legszínvonalasabb és legnagyobb terjedelmű Prágai Magyar Hírlap megjelenése jelez, és amely egészen 1938-ig működött. Ennek ellenére a korszak jellemzője maradt, hogy egy Pozsony környékén olvasott lap keleten nem talált olvasótáborra és vice versa. Ez szintén a lakosság regionális kötődéseivel hozható összefüggésbe, ami miatt nehézségekbe ütközött egy országosan elfogadott és olvasott folyóirat létrehozása.
Az államfordulat után a csehszlovákiai magyar kultúra mellett a másik fő feladat a politikai érdekképviselet kialakítása lett egy új politikai környezetben. A magyar pártok létrejöttét az 1920-as, első csehszlovák nemzetgyűlési választások befolyásolták és indították el, jelezve a magyar közösségnek, hogy hosszabb távra kell berendezkedniük az új államban, politikai pártokat kialakítva. Az új magyar pártok elsősorban korábbi magyarországi pártalakulatokra támaszkodtak. Elsőként az Országos Keresztényszocialista Párt jött létre, amely szervezésében jelentős szerepet játszott a katolikus egyház és az alsópapság, és a továbbiakban is erre a rétegre támaszkodott. Az 1920-ban alakult Országos Magyar Kisgazda, Földmíves és Kisiparos Párt pedig elsősorban a reformátusok, evangélikusok körében szervezkedett és talált támogatókra. Az 1920-as választásokon mindkét párt bejutott a parlamentbe, ami döntően befolyásolta az elkövetkezendő éveket is. Mindkét párt a magyarság jogait próbálta érvényesíteni, eközben azonban egymással is rivalizáltak. A rivalizálás részben a különböző pártstratégiákból fakadt, részben pedig abból, hogy azonos szavazóbázisra támaszkodtak. A magyar szavazótábor azonban nemcsak a magyar pártok között oszlott meg, hanem a csehszlovák országos pártok is rendelkeztek magyar támogatottsággal, egyes esetekben nem is elenyésző mértékben. Így volt az 1921 októberében megalakult Csehszlovák Kommunista Párt esetében is, amely Közép-Európában az egyetlen legálisan működő kommunista párt volt. A pártban minden csehszlovákiai nemzetiség részt vett, így a magyarok is, és a két világháború közötti korszakban mindvégig erős magyar támogatottsággal rendelkezett.
A húszas években a magyarországi politika törekedett az utódállamok politikai életében való részvételre, megjelenítve abban a magyar érdekeket. Céljuk a magyarság és pozícióinak megőrzése volt egy revízió esetére. Ennek kulcsfontosságú eszközei az egyház, a pártok és az oktatási intézményrendszer bizonyultak. A kormányzat mellett működő különböző magyarországi társadalmi egyesületek többek között egyházi iskolákat és kollégiumokat támogattak és tartottak fenn. A határon túli magyar pártok politikájának befolyásolása pénzügyi támogatás fejében azonban csak részleges eredményekkel járt.
A húszas évek elején a határon túli magyar közösségek újjászerveződésével a harmincas évekre párhuzamos kisebbségi társadalmak alakultak ki az utódállamokban, és meg kellett békülniük a kisebbségi helyzetbe való kerüléssel a korábbi domináns helyzetükből. Miután a lakosság felmérte, hogy a csehszlovák állam olyan politikai és gazdasági szabadságot ad polgárainak, amit a Horthy-rendszer nem adott meg, fokozatosan csökkent az áttelepülés mértéke. A magyar állam csupán a középosztálynak maradt vonzó, akiket Csehszlovákiában megfosztottak állásuktól és az új államigazgatási pozícióktól. Az ország stabilizációjával, a mindennapi élet is visszatért a kerékvágásba. Az idősebb generáció visszasírta Trianont, az új államban szocializálódott generációt azonban elriasztotta a magyarországi demokrácia-deficit, alkalmazkodtak a csehszlovákiai élethez és a polgári demokráciához. Ebben a nyugalmi helyzetben csak a nagyhatalmi politika hoz majd változást a harmincas évek végén, felborítva a térségben kialakult status quot.
Illusztrációt keszítette: Lilian Kiss