Többségben az adott többség ellen
A minority SafePack európai ontológiája.
Pollák Philip
Olvasási idő: 7 perc
Január 15-én egy évtizede tartó kezdeményezés bukott bele elvárásainak logikai bukfencébe, amikor a területi integritást követelő Minority SafePack javaslatát törölte el az Európai Unió Bizottsága ugyanezen jogelvekre hivatkozva. Vegyük hát végig, hogy miképp jutottunk el idáig és mi az oka a feloldhatatlannak mutatkozó ellentét fennállásának.
Szívélyes üdvözlettel:
A XX. század
Az Európai Unió megalkotása óta zajlik egy vita az EU szuverenistái és föderalistái között.
Röviden összefoglalva a konfliktus lényege a kívánt integráció mértéke, vagyis az EU egységes intézményi mélyülése vagy annak tagállamai közötti lazított együttműködésének kérdése. Ugyan az évek alatt mindkét fél bőven írhatott némi sikert a maga zászlójához, azonban érdemes látni eme dialektika hosszú távon hátrányos hatását az Európai projekt hitelességére. Eme hátrány pedig talán sehol sem kirívóbb, mint a kontinenst képző kisebbségek társadalmi megítélésében.
Legfőképp azért, mert az ellentét elsődleges politikai végterméke a lakosság bizalmatlansága.
Így a szuverenisták egyaránt kudarcként élhetik meg a közelmúlt jogállamiság kérdése kapcsán hozott döntést a föderalistákkal, kik ugyanezen döntés gyakorlatba lépese miatt aggódhatnak. És míg elmondható, hogy az esetek zömében a törésvonalak viszonylag strukturáltan oszlanak meg a két tábor között, egészen más a helyzet az etnikai kisebbségek terén.
Ennek oka pedig a kezdeményezés szívét alkotó fizikai tér, ergo egy bizonyos földrajzi terület közigazgatási reformjára támasztott igény.
Okkal bonyolódik ebben a helyzetben a korábbi bipolaritás, hiszen két elemeiben teljesen különböző igény találkozik egymással. Míg egy föderalista perspektívában kisebbségek elnyomását észlelhetjük a többség zsarnokságában, addig a szuverenista szempontból (kiváltképp magyar olvasatban) határon túli honfitársaink segítségnyújtását láthatjuk az asztalon. Jól látható tehát a nemzetállamok meghaladását kívánó impulzusok egybeolvadása azokkal az érdekekkel, amelyek tisztán nemzetállami felbujtásból támogatják az előttünk lévő kezdeményezést. Nem is beszélve azokról a szereplőkről, amelyek az ilyen jellegű indítványok mentén képzelik el saját nemzetállamuk létrehozását.
Ideológiai preferenciáktól mentesülve azonban fontos rögzítenünk, hogy újabb, illetve kiterjesztett nemzeti érdekek kisebbségvédelmi érdekérvényesítése limitált mozgástérrel rendelkezik az európai porondon. Elvégre ebben a felbontásban, ezen törekvések közvetlen következménye az, hogy valamely másik állam területi egysége sérülne. Mint ahogyan azt tapasztalhatóvá is vált Románia és Szlovákia fenntartásaiban. Ellentétes érvelés folyamán azonban arra is fel kell hívnunk a figyelmet, hogy az MSP januárban még el sem juthatott az Európai Tanácshoz, mivel annak keresetét már a bizottságban elvetették. De vajon miért?
A jelenleg érvényben lévő hatalmi struktúrák fényében túlzás volna azt állítani, hogy egy föderalista szerv el szerette volna hárítani a nemzetállamok lehetőségeit az Unión belül. Elvégre, ha jobban szemügyre vesszük az elmúlt évtized európai integrációját, azt láthatjuk, hogy sokkal közelebb kerültünk egy 12 éve tartó dezintegrációs folyamathoz, amelyen belül a Brexit és a folyamatosan elnapolt demokráciadeficit vitája csak a jéghely csúcsa.
Történetesen napjaink euroszkepticizmusa sok esetben az Unió szervezeti létjogosultságát is kérdőre vonja abban a tekintetben, hogy mennyire személyesíthető meg döntéshozatali fórumként. Innentől kezdve pedig sokkal valószínűbb, hogy maga a Bizottság is tovább folytatta védekezésben lévő semlegességet. Ez egy magatartás, amely azonban sokkal valószínűbb, hogy további szkepticizmust szül mintsem lelkesedést. Végérvényesen pedig elmondható, hogy a további integrációt hátráltató felfogás nem szült stabilabb Európát, Sőt! Közvetetten inkább hozzájárult ahhoz, hogy az eredetileg képviselni kívánt elvek tovább inflálódjanak az európai választópolgárok előtt és fokozatosan elértéktelenedjenek annak hitelvei.
Ebben a folyamatban kiváltképp érdekes fordulatként jelenik meg az euroszkepticizmus kétoldalú kontextualizálása. Amennyiben az EU továbbra is az egységesítés útját szorgalmazza a döntéseiben, természetesen fennmaradnak a korábbi érvek, amikor viszont nemzetállamok szövetségeként lép fel, amelyben felhalmozódnak az állami érdekek sajátosságai és ezáltal elsőbbrendűséget élveznek a tagállamok egyéni elköteleződései a kollektív területiséghez képest (ergo állami föld, uniós föld fölött), úrrá lesz a jobboldali fórumokon egyfajta kiszolgáltatottság, amely paradox módon akkor tulajdonítja a legtöbb hatalmat „Brüsszelnek”, amikor a jelenleg vitatott kérdés sokkal inkább Madridban, Bécsben és Bukaresten dőlt el. Ezáltal némi cinizmussal kijelenthető, hogy Orbán Viktor álmainak Európa többi Orbánja állja el az útját. A nemzetállami jogérvényesítés elképzelései pedig úgy roskadnak össze saját súlyuk alatt, mint a Liget projekt biodómja vagy a szombathelyi stadion a saját üzemeltetési költségeibe.
Meghalt Európa, éljen Európa!
Jogos azonban az a jobboldali felvetés, mely szerint nincs kellőképpen tematizálva a kisebbségek európai helyzete a baloldalon. Ez egyes politológusok szerint azzal állhat összefüggésben, hogy sok szempontból norma-reflektálóvá mintsem témaalkotóvá vált az utóbbi évek baloldali politizálása. Így az, amely a 90’es évek kapcsán gazdaságilag elmondhatóvá vált Anthony Giddens „harmadik utas” felfogásáról, sok szempontból helytállóvá vált társadalmi kérdésékben. Példa gyanánt elevenítsük csak fel a 2018-as magyar országgyűlési választást.
Míg a Fidesz szinte abszolút fölénnyel diktálni tudta a kampány narratíváját, addig az ellenzéki oldal állandó reflexióiban képtelen volt önálló jövőképet alkotni választói számára (magától értődően a helyzet sajátosságai sokkal összetettebek annál, hogy az ott ért ellenzéki kudarcot ennek az egy tényezőnek tudjuk beazonosítani, ám megkérdőjelezhetetlen részét képezte az akkori kihívók hiányosságainak). Ezzel egyetemben tovább kihátráltak az európai vélemények a nemzetről alkotott elképzelések köréből.
Maga Ulrike Guerót (az európai föderalizmus egyik leghangosabb szószólója) szerint is sok kivetni való található abban, hogy egyes progresszív véleményformálók háttérbe szorították „a nemzet” fogalom súlyát, melyet ezzel tulajdonképpen teljes mértékben átadtak a jobboldalnak. Ennek kapcsán, egy 2020-ban adott interjújában Guerót hosszasan elemzi eme eszköztár teljes kisarkítottságát Marie le Pan példáján, aki politikai ideológiájával egybemosva alkalmazza és ezáltal a fogalom kulturális erejére bízva legitimálja szélsőséges nézeteit.
Az ily módon felállított összefüggések súlyos zavarokhoz vezethetnek abban, hogy valójában mit is értünk „nemzet” alatt, valamint milyen viszonyban áll az előállított felfogás Európához. Tételezzük fel, hogy az imént legyártott asszociáció a szabad dedukció pályájára lép. Ha az első tételmondatban azt állítom, hogy a nemzeten kívüli impulzusok ártalmasak, majd azt, hogy az EU nemzeten kívüli, az okfejtés konklúziója, hogy az EU ártalmas. Ebben az esetben a logika törvényei szerint azzal sem vádolhatóak a követők, hogy kérdéses dolgot bizonyítottnak vennének, hiszen a dedukció lényege, hogy a feltételezés részét képezi a konklúzió.
Ettől függetlenül az állítás tényeiben mérve természetesen továbbra sem igaz, de az ezen lévő fennakadás jelenti sok esetben a kontinentális problémák számottevő részét. Ahelyett, hogy az európai integráció saját elképzeléseinek keretében fektetné le a jövő programját, mint ahogyan azt még az amszterdami szerződés idejében tette, inkább előregyártott dedukciók konklúzióival áll szembe anélkül, hogy tudomásul venné az azt megelőző tételmondatokat
Hogyan teremtjük meg a szakaszváltás lehetőségét?
A kisebbségvédelem kérdésében a helyzet hasonló a „nemzetfogalom” asszociációihoz, a felbontani kívánt fogalomnak azonban nem magának a kisebbségnek kell lennie, hanem sokkal inkább az integrációnak. A megoldás ugyanis annak jelenleg elfoglalt kulturális aspektusaiban található.
Míg egyes konzervatív olvasatok az egységes Európát csak nemzeti sajátosságuk feladásával képesek összhangba hozni, addig a föderalisták dolga az volna, hogy felülírják eme összeférhetetlenséget. Ergo a nemzet kérdés politikai termékéből apolitizált adottságot kovácsolni, mely nincs összefüggésben konzervatív kormányzással, csoportérdekek felsőbbrendűségével és egyéb társadalmi rétegek elnyomásával. Tömören összefoglalva, lefektetni a nemzetinkluzív integráció és az integrációinkluzív nemzet előfeltételeit.
Eme ügy kibontakozására kiváló lehetőséget nyújt az elsődleges identifikáció meghatározása. Ezen az úton keresztül ugyanis könnyedén eljuthatunk „a nemzet” valós szentimentalitásához, melyet felépítünk amikor a bűvös n-betűs szóról beszélünk. Ismételten Guerót-ra, valamint von Bottyáni írásaira hagyatkozva ez elsődlegesen közvetlen környezetünkhöz való kötődésként jelentkezik mindennapjainkban. Más szóhasználattal azt is mondhatnánk, hogy régiónk sajátosságai azok, melyek valóban tettenérő formálói az identitásunknak.
Végig gondolva ez egy helytálló narratívának tűnik abban a tekintetben, hogy az éppen lapra jegyzett gondolatok is egy szlovákiai magyar, vagy felvidéki magazin hasábjain olvashatóak. Illetve láthatóvá válik abban a német sajátosságban is, amikor Augsburgból nyugatra tart az ember, átlépve Bajorországból Baden-Württembergbe vagy netán akkor, amikor flamand barátainkkal viccelődnénk a vallonok kárára.
Egy szó, mint száz, távol állunk attól a konzervatív felfogástól, mi szerint szeplőtlen nemzetállamok egysége volna az Európai Unió. Jobban szemügyre véve pedig akár az is kijelenthetővé válik, hogy mi, különböző államokon belül élő kisebbségek vagyunk a legjobb példa arra, hogy fennmaradhat egyfajta nemzeti öntudat egy nagyobb egység keretében.
Minek is van akkor szükségünk nemzetállamokra az Unión belül?
Nemzet, államon túl
Ugyan első olvasatra kissé radikálisnak tűnhetnek a közzétettek, ám ha pontosabban megvizsgáljuk az EU kritikájaként megfogalmazott javaslatok listáját (lásd: egységes egészségügy, közös biztonságpolitika, demokratikusabb részvétel a Bizottság megválasztásában, országokat átívelő pártok megjelenése az utóbbi választásokon, és nem utolsó sorban a Minority SafePack) tisztává válik, hogy talán közelebb kerültünk a föderális elvárásokhoz, mint az Unió történetének eddig bármely pontján. Ráadásul ez az igény az esetek zömében nem is felülről-lefele projektálva jelentkezik, hanem akár csak az MSP esetében, az európai népesség szükségérzetéből bontakozik felfele.
Ami pedig explicit a kisebbségünk helyzetét illetné egy kontinentális föderációban, gondoljuk végig, hogy történelmi és területi érdekeltség nélküli döntéshozókat jelölhetnénk ki egyes kételyes megítélésű ügyek felülbírálására. Történetesen azt szokás mondani, hogy a pártatlanság az igazságosság záloga. Többek között ilyen jogelveinknek köszönhetően léteznek a hatályban lévő összeférhetetlenségi kitételeink, külön bíráink, és legalább elveiben független törvénykezésünk. Eme absztrakció birtokában ugyanis elsőbbséget élvez a tényállás valósága és az ítéletek dologi lényege, amely nem más, mint minden ember egyenlősége. Ezáltal európai sajátosságként többségben léphetnénk fel a szituatív többség ellen.
Napjainkban, amikor épp szétfoszlott az intézményeinkbe vetett bizalom, talán továbbra is furcsának tűnhet mindez, és természetesen az ideológiai felvázoltakon túl fontos kérdést játszik a megragadható hatalom mértéke is, azonban mindezen felülemelkedve tudatosítanunk kell az identitásunk körülményeinek képlékenységét.
Hasonló jelenség már egyszer tapasztalhatóvá vált a művész világ konceptuális korszakában a hatvanas évek végén. Például a (magától értődően) magyar felmenőkkel rendelkező Joseph Kosuth műveiben. Ilyen lehet akár az egy és három szék nevezetű kiállítása New Yorkból, mely több szék jelzés értéke közti különbséget mutatja be. A kiállítás alkotóelemei egy székről készült fénykép, annak szövegkönyvi definíciója és végül egy ténylegesen a teremben lévő szék.
Ezáltal távol maradva olyan kifejezésektől, mint a szék metafizikai valósága, vagy egy szék szék-ességének értéke. A darab nemes egyszerűséggel a szék-jel súlyát méri a teremben, vagyis azt, hogy melyik tulajdonságában több szék az egyik, a másiknál. Innen a név: egy és három szék. Ezen belül a művész mindenekelőtt nem is a különböző interpretációinkra volt kíváncsi, hanem maga a szemléletmódváltás felszínre hozatalára. Ehhez Kosuth okkal választott egy olyan eszközt, amelynek koncepciójáról talán a legkevesebben gondolkodunk. Mondhatni viszonylag szilárd meggyőződéssel ülünk a gondolataikon az eszközről, amíg valaki hármat nem rak elénk.
Hasonló lehetőség áll most előttünk azzal, hogy ismét nyitottá tehetjük a minket leíró fogalmak meghatározásait és ezáltal végérvényesen azoknak birtoklását is.
Illusztrációt keszítette: Lilian Kiss