Itthon magyarul
Frissítve: 16 perccel ezelőtt
Szászi Fanni · Na Slovensku po slovensky · 01. epizód
Az első teljes szlovák mondatomat a kórházban mondtam el. Hároméves voltam. A fertőző osztályon feküdtem vesegyulladással. Mielőtt befektettek, anyukám megtanította, hogyan mondjam el szlovákul, hogy kérek szépen inni.
Miután négyen lefogtak és katétert tettek belém, én vizet kértem. Mert ezt tudtam. Pedig mennyi minden mást szerettem volna elmagyarázni: hogy félek, hogy nem értem, mi történik, hogy jó lenne, ha valaki megnyugtatna.
Azóta sokszor gondoskodtak rólam szlovákul. Orvosok, tanárok, barátok. Nem ért komolyabb bántalmazás azért, mert magyar az anyanyelvem. Bár voltak sanda pillantások, értetlenkedések, buta kérdések. És volt, hogy mielőtt megszólaltam, körbenéztem, kik hallhatják, aztán inkább csendben maradtam. Mert féltem.
Rimaszombatban, ahol felnőttem, a szlovák a mindennapok természetes része. Hallottam az utcán, szükségem volt rá az ügyintézéshez. Meg kellett tanulnom. Bár lassan futottak felém az idegen nyelvű szavak, többé-kevésbé sikerült őket befognom és magamévá tennem.
Mégsem vagyok egészen ugyanaz az ember, amikor szlovákul beszélek. Egyszerűbbnek érzem magam. Néha újra az a hároméves kislány leszek, aki azt mondja, amit tud, nem azt, amit szeretne.
Magyarul ismerem a szavak árnyalatait, a mondatok ritmusát. Tudok ironikus, szellemes, választékos vagy éppen szándékosan közönséges lenni. A magyar nyelvben otthon vagyok. Ismerem a szobáit, a titkos átjáróit, még a nyikorgó padlódeszkáit is.
Szlovákul néha a saját mondatom közepén tévedek el. Mire megtalálom a megfelelő szót, a gondolat elveszíti az élét. Mire összerakom a szerkezetet, a poén már nem olyan vicces. A bonyolult érzéseimet egyszerűbb szavakkal írom körül, és úgy érzem, mintha a személyiségem egy része elveszne a fordításban.
Aki tehát szlovákul ismer, annak van egy jó hírem: ennél azért valamivel szórakoztatóbb vagyok.
Közben hálás is vagyok azért, hogy megtanultam ezt a nyelvet. Más szláv nyelvekből is többet értek, könyvekhez, filmekhez, emberekhez kerültem közelebb. A szlovák kitágította a világomat, még ha néha szűkösnek érzem is benne a saját mondataim
Kik is vagyunk mi?
Magyarok? Szlovákok? Szlovákiai magyarok? Felvidékiek?
A válasz attól is függ, ki kérdezi. És attól, hogy az illetőnek mennyi ideje van végighallgatni.
A magyar nyelv a kultúrám, a gondolkodásom egyik legfontosabb alapja. Szlovákia pedig az otthonom. Itt képzelem el a jövőmet. Ebben nincs ellentmondás.
Ez nem egy ország, ahová vendégként érkeztem. Az itteni döntések alakítják az életemet, az ország sikereinek én is örülhetek, a kudarcai engem is érintenek. Attól, hogy magyar vagyok, még nem vagyok kevésbé idevaló.
Persze nem minden szlovákiai magyar éli ezt meg ugyanígy. Másként kötődünk Magyarországhoz és Szlovákiához, másként mozgunk a két nyelvben. Az én tapasztalatom egy a sok közül.
Utazás közben gyakran feltűnik, mennyiféleképpen lehet kisebbségben élni. Nagyon különböző helyzetekben, nagyon különböző történelmi háttérrel. Ebből egy Erasmus-csereprogram alatt kaptam egy kisebb, személyre szabott leckét.
Az egyik ismerkedős feladatban mindenkinek mondania kellett magáról valami érdekeset. Valami fun factet, amitől a többiek majd felkapják a fejüket. Én büszkén előálltam az enyémmel: Szlovákiából jöttem, de magyar vagyok.
A többiek megvonták a vállukat.
Ott álltam a gondosan előkészített különlegességemmel, amelyről kiderült, hogy nagyjából annyira érdekes, mintha azt mondtam volna, szeretem a tésztát.
Bevallom, egy pillanatra talán még csalódott is voltam. Aztán valami felszabadítót éreztem. Nem kell mindig magyarázkodni. Nem kell történelmi kitérőt tenni, nem kell megvédeni vagy megindokolni a létezésünket. Maradhat idő arra is, hogy valami más kiderüljön rólunk.
Lehetünk egyszerűen csak emberek, akik történetesen egy kisebbséghez tartoznak. Ahogyan a világon rengetegen mások is.
Alapcsomag, nem extra
Jó lenne ebből a természetességből többet megélni itthon is.
Néha úgy érzem, Szlovákiában még mindig túl nagy ügyet csinálunk abból, hogy valaki magyarul beszél. Mintha egy magyar beszélgetés a vonaton vagy egy magyar felirat az üzleten külön magyarázatra szorulna.
Pedig a családjaink generációk óta élnek ezeken a településeken. Itt járunk iskolába, dolgozunk, vásárolunk, szeretünk és veszekszünk. Sokan magyarul. Az alapcsomag részei vagyunk. Az állampolgárság és az anyanyelv nem feltétlenül jár együtt.
Senki sem várja el, hogy mindenki megtanuljon magyarul. De azt igen, hogy a nyelv jelenlétét ne kelljen újra és újra megindokolni.
Magyar anyanyelvűként az ország közös ügyeiről is van mondanivalónk. Arról, milyen ellátást kapunk a kórházban, mi történik az iskolákban, vagy milyen jövőt képzelünk el itt magunknak. Van mit hozzátennünk a közös életünkhöz.
Jó lenne, ha ezt a mondanivalót úgy is végighallgatnák, ha közben elrontunk egy ragot.
Lehet úgy otthon lenni egy országban, hogy nem a többségi nyelvén mondjuk azt, hogy otthon.
Örülök, ha valaki kíváncsi arra, milyen is ez a kisebbségi lét. Szívesen mesélek róla. Csak ne kelljen minden alkalommal azzal kezdenem, hogyan lehetséges egyáltalán, hogy itt vagyok.
Sokkal jobban örülnék, ha ez végre senkit nem lepne meg. Pláne nem zavarna.
Hallgasd meg a podcast első részét!
Az epizódot megtalálod a következő platformokon:
Tetszik, amit csinálunk?
Támogasd a Kompromisszum munkáját, vagy iratkozz fel a hírlevelünkre, hogy ne maradj le az új tartalmainkról!
A Kompromisszum támogatása
Feliratkozás a hírlevélre
Hozzászólások