Ez a bejegyzés azonban kifejezetten higgadt hangnemű és első látszatra tudományosan megalapozott gondolatokat vetett fel. A cikkben való hivatkozás Bagdy Emőkére (akire a következő pályázat kapcsány hivatkozik a szerző: https://www.koppmariaintezet.hu/hu/kmpalyazat), illetve egy meg nem nevezett pszichiáterre könnyen azt az benyomást keltheti az olvasóban, hogy egy szakértők által megfogalmazott, és átgondolt gondolatmenetet fejt ki a szerző. A valóság azonban sajnos nem is állhatna messzebb ettől.

​

A bejegyzésben a szerző a kamaszkori (feltehetőleg a 13 – 18 éves korosztályra célozva) mentális problémákat emeli ki és foglal állást amellett, hogy azok java része a fiatalok által tudatosan produkált, az idősebb generációk bosszantására végzett „szabadidős tevékenység”. Mondanivalójának lényege tömören megfogalmazva, hogy „kamaszkori mentális zavarok produkálása a szülők elleni lázadás egyik formája”. Álláspontjának megalapozottságát az „egy pszichiáter barátnőm mondta” érvre vezeti vissza, ugyanakkor ezzel kapcsolatosan nem árul el többet – nem tudjuk meg, hogy gyermekpszichiáterről van-e szó vagy még annyit sem, hogy ki pontosan ez a barátnő. Ezek a hiányosságok már önmagukban kérdéseket vetnek fel a posztban leírtak hitelességével kapcsolatban, amelyet csak tovább tetéznek azok az állítások, amelyeket ezt követően megfogalmaz.

​

Valójában a bejegyzésnek mind a fő üzenete, mind az azt „alátámasztó” gondolatok gyökeresen mondanak ellent mindennek, amit szociálpszichológusok hosszú évtizedek alatt megtudtak a kamaszkorúak megfigyelésével. Igazából az oly sokszor rutinszerűen hangoztatott „a kamaszkor a lázadás kora” megállapítás nem egy tudományos, hanem egy szubjektív nézőpontba helyezi a kamaszok viselkedését – azaz aki ezt állítja, az általában az a személy, aki ellen a kamaszok „lázadnak”. Az objektív, harmadik személyt bevonó gyakorlati kutatások eddig nem tudtak felmutatni eredményeket arra, hogy a kamaszkorúak jól megfogható ok nélkül törjenek az idősebb generáció békéjére (Horváth, 2009). Bár a jelenség nem ritka, a kamaszok ezt valójában egészen más okokból kifolyólag teszik, mint ahogy azt szüleik és feljebb valóik (jellemzően tanáraik) látják.

​

Valójában, Skolowsky & Corbin (2012) kutatásai alapján, a kamaszkorban megfigyelhető agyi érési folyamatok az ún. Papez-gyűrű rohamszerű fejlődésének és a homloklebenyi területek alulfejlettségének összjátékaként egy olyan gondolati és motivációs világot alakítanak ki a serdülőkben, amelyben a társas környezet fontosabb szerepet kap, mint az objektív, előre tekintő gondolkodás. Úgy is mondhatnánk, hogy a kamaszok számára a társas élet az elsődleges, minden más csak utána következik. Ez a neurális állapot arra serkenti a fiatalság képviselőit, hogy társas kapcsolataikat fejlesszék, azzal kapcsolatikat erőt és időt nem sajnálva fejlesszék. A kamaszok cselekedeteinek döntő többsége erre a végeredményre akar kilyukadni: a valahová tartozás szociálpszichológiai szükségletét akarják bármilyen módon kielégíteni.

​

A cselekedeteik céljának megértésénél azonban sokkal lényegesebb, hogy megértsük a módszereiket. Ugyanazoknak a neurális elváltozásoknak köszönhetően a serdülőkorúak extrém magas szinten tapasztalják meg az ún. társas konformitás jelenségét, mely során viselkedésükben, gondolati- és érzelmi világukban fokozatosan az őket körülvevő szociális közegükhöz kezdenek el igazodni. A kamaszok esetében ugyanakkor (még mindig a korábban említett neurális fejlődési folyamatok miatt) ez a folyamat a legtöbb esetben nem tudatos és túlzó mértékű. Évtizedeken át tartó vizsgálatok alapján a serdülők túlnyomó többsége alkalmazkodni fog, ha egy új csoportba kerül, azonban ő maga nincs tisztában ennek folyamatával. Nem tudják megmondani, hogy pontosan mikor változott meg igazán a gondolkodásuk vagy viselkedésük, mikor kezdtél el utálni, amit korábban szerettek és szeretni, amit korábban utáltak. Érdekes módon ugyanakkor, sokuk nyilatkozik arról, hogy érzi, hogy megváltozott („Én egy más ember lettem”, „Már nem vagyok olyan, mint régen”), azonban ezekben az esetben sem jellemző, hogy meg tudják mondani ezeknek a változásoknak az okait vagy megjelenésük idejét.

​

A felnőttek hibás gondolkodása innentől adja magát. A serdülők változékony viselkedése nem vezethető vissza olyan dolgokra, mint a „kamaszkori lázadás”, hiszen ez azt jelentené, hogy tudatosan meg tudják változtatni viselkedésüket, felmérik saját és az idősebb generáció állapotát, majd ezt mind össszehasonlítják. A jelenlegi ismereteink szerint nincs olyan szociálpszichológiai kutatás, amely egy ilyen folyamatot pontosan bizonyítani tudott volna a serdülők viselkedésben és gondolkodásában.

​

Ez a fajta viselkedés sokkal valószínűbb, hogy a fentebb tárgyalt érzelemorientált viselkedés miatt jelenik meg. Amennyiben a felnőttek maguk is logikusan végig gondolnák a kamaszok viselkedésének lehetséges okait és felderítenék azokat a serdülők pontos megfigyelésével, úgy pontosabb és kevésbé ellenszenves képet kapnának. Amikor azonban a serdülők megváltozott viselkedését tapasztalják, maguk is egy érzelmektől túlfűtött gondolatmenetre térnek rá, amely szerint a serdülők kifejezetten ellenük és az ők bosszantására cselekednek így, illetve hogy ezzel a kamaszok egyfajta kollektív lázadást hajtanak végre.

​

De térjünk vissza a posztra, amely elindította ezt a gondolatmenetet. Egyik részről nem teljesül az a feltétel, hogy a serdülők részéről egy tudatos folyamatról beszéljünk – hiszen a jelenlegi tudásunk éppen az ellenkezőjét bizonyítja. Másrészről a korábban már említett társas konformitás, ami a kamaszok viselkedésének oroszlánrészét meghatározza, nem fordul elő a mentális betegek esetében. A serdülők a másokhoz való kapcsolódás vágya miatt vesznek fel új viselkedéseket és szokásokat, ha azonban a mentális betegségekkel küzdőkhöz szeretnének hasonlítani, akkor ennek feltétele lenne, hogy sok időt töltsenek pszichiátriai betegek környezetében. A mentális problémákkal kezelt serdülők aránya a társadalomban jelenleg, körülbelül 10%, ez az arány túlnyomóan kicsi ahhoz, hogy a kamaszok többsége egy kívánatos csoportnak tartsa a mentális problémákkal küzdőket.

​

Másrészről a mentális problémákkal együtt élő kamaszok semmilyen szempontból nem mutatnak kívánatosabb életmódot, mint az átlagos társaik. Valójában (mélyebbre hatolva) éppen ennek ellenkezőjét figyelhetjük meg – a gyakori kórházi kezelésekkel fennáll a hospitalizáció veszélye, mely szorongást és lekicsinylődést válthat ki a kezelés alatt álló serdülőkből. Ez a folyamat (radikális esetben) akár odáig is elvezethet, hogy a mentális problémákkal együtt élők minden más emberi csoportot felsőbbrendűnek ítélnek meg saját magukhoz képest. Ez a jelenség összeegyeztethetetlen azzal, hogy a kamaszok kívánatosnak tartsák a mentális betegségeket.

​

A mentális zavarok, mint kamaszkori lázadás ezzel a logikával nem igazolható – sőt, éppen, hogy megcáfoltható. A poszt írója éppen ezért nem valós gondolatokat közölt, amit valószínűleg az általam fentebb leírt csapdába esve tett: a saját érzelmeire alapozva és azok által motiválva akart magyarázatot találni valamire, ahelyett, hogy logikusan végig vezette volna gondolatait. Egy jobb gondolkodásmód kialakításához javaslom mind a poszt szerzőjének, mind bárki másnak, hogy ha „kamaszkori lázadással” van dolga, akkor gondolja végig a következő kérdéseket, mielőtt következtetésekhez ugrana:

• Kit akar vajon lenyűgözni a kamasz gyerek ezzel a viselkedésével?

• Mikor kezdődött a viselkedéses változás, milyen új emberekhez/csoportokhoz kapcsolható?

• Mit találhat kívánatosnak a kamasz gyerek egy másik csoportban, ami miatt csatlakozni szeretne hozzájuk?

És végül, de nem utolsó sorban ne felejtsük el: A kamaszok nem ellenünk cselekdnek. A kamaszok önmagukért cselekednek. Ne essünk abba a hibába, hogy túlzottan magunkra vesszük az olykor labilis viselkedésüket és a saját érzelem alapú magyarázatunkkal próbáljuk megindokolni azokat!

​

​

​

Felhasznált irodalom

Horváth, S. (2009). Kádár Gyermekei. Nyitott Könyvműhely, Budapest.

Eliot R. Smith & Diane M. Mackie (2004). Szociálpszichológia. Osiris Kiadó, Budapest.

Mental health disorders in adolescents. Committee Opinion No. 705. American College of Obstetricians and Gynecologists. Obstet Gynecol 2017;130:e32–41.

Sokolowski, K., & Corbin, J. G. (2012). Wired for behaviors: from development to function of innate limbic system circuitry. Frontiers in molecular neuroscience, 5, 55

​

​