A homoszexualitás Hungarikum!

A homoszexualitás Hungarikum!

Pollák Philip

Olvasási idő: 9,5 perc

Reflektálva a jelenlegi LMBTQI mozgalmat meghatározó gondolkodók és művészek kritikájára, miszerint a magyarországi politikai diskurzusban fokozatosan ellentétesnek mutatkozik a nemzeti identitás és a szexuális orientáció felvállalása, ideje kifejteni, hogy miképp jutottunk el idáig, mi határozta meg az eddigi érdekérvényesítő küzdelem kereteit, és mi lehet a megoldás a jelenlegi gátak felülírására.

A 11 éve hatalmon lévő budapesti kormányzás gyakorlatilag a 2002-ben életre hívott „Polgári körök” időszaka óta kívánja körülbástyázni és számára megfelelő politikai produktummá alakítani a nemzet és erkölcsösség fogalmait. Ebben a kérdésben azonban olyan derogálóan járt el a közelmúltban, hogy egyre kevésbe kínál alternatív értelmezési lehetőséget azok számára, akik a felvázolt struktúrákon túl egyébként szintén magyarnak vallják magukat.

Gondoljunk csak vissza a Gender szak 2018-as betiltására, vagy Tarlós István, még óbudai polgármesteri posztjából, 2001-ben kötött megállapodására a Sziget fesztivál rendezőivel, amely által tiltottá vált „meleg színpadot” üzemeltetniük a szervezőknek. Az ok mindkét esetben a homoszexualitás, illetve a tágabb körű másság idegensége, amely a nem létező, vagy legalábbis nem kívánatos egység a magyar társadalomban.

Mindemellett azonban azt is látnunk kell, hogy ezt a beidegződést nem a Fidesz, hanem még sokkal korábbi impulzusok alakították ki így.

A láthatóság nem megszállás

Történetesen a magyarországi LMBTQI mozgalmak kezdete óta nem volt egyszerű megteremteni a csoport(ok) láthatóságát. Ezáltal az átlagember könnyen nyerhette el azt a benyomást, hogy ez az ügy igazából csak külföldön, valahol a vasfüggönyön túl rendelkezik némi relevanciával, míg itthon, úgy mond tiszta a terep.

Holott hála Takács Judit és többek között Kurimay Anita tanulmányainak, ma már tudhatjuk, hogy ez a valóságban közel sem volt így.

Kezdetnek például érdemes szemléltetni, hogy maga a Homoszexualitás fogalma is Budapesten pattant ki Kertbeny Károly tollából, aki a XIX. század egyik legmeghatározóbb melegjogi aktivistája volt Karl Heinrich Ulrichs mellett, az egyébként németországi melegjogok kezdetleges kibontakozása idején. Innentől kezdve a homoszexualitás fogalmát ugyanolyan hungarikumnak tekinthetjük, mint a hortobágyi szürkemarháinkat vagy a C-vitamint. Később ráadásul a XX. század elején Berlin mellett Budapest is a maga urbanizált fejlődésének következtében ugyanolyan gócpontként tudott működni a hazai melegtársadalom számára, mint annak német alakmása. Így a Horthy korszak elnyomó regnálása alatt is fennmaradt egy mérsékeltebb sajtó nyilvánosság és egy szűkkörűen megtűrt elit, amely magas társadalmi rangjából adódóan nem volt kitéve különösebb jogi veszélyeknek.

Említésre méltó, hogy a korszak egyik elhíresült magánjogi pere melyben Zichy Rafael felperes perbe fogta feleségét amiért az állítólagosan megcsalta bizonyos Tormay Cécile-lel. Ez a történet egy ideig a város bulvár lapjainak egyik kedvenc címlapjává vált és a tárgyalótermekben az ügy meghallgatása alatt állítólag több mint 500 néző volt kíváncsi az aznapi fejleményekre. Ám a korszak abszurditását fokozza, hogy a katonai tiszti kar is szemet hunyt a frontvonal barakkjaiban elkövetett „fajtalanság” előtt. Mondván, hogy jobb híján megkell érteni az urak természetes igényeit.

Azonban e pár anekdotát leszámítva, Magyarország továbbra is messze állt attól, hogy egy elfogadó országként tüntesse fel magát. Így például szót kell ejtenünk az egyedülálló listáztatásról, amelyen keresztül számontartották a kételyes erkölcsű urakat, és amelyen való jelenlét ritkán hordott magában jó óment. https://444.hu/2013/05/30/aaa

Az érdekesség kedvéért talán érdemes megemlítenünk azt is, hogy ez időszakban a nők közötti leszbikus kapcsolatok még végképp nem kerültek büntetőjogi szabályoztatásra, míg a meleg férfiakat egészen a Csemegi kódexig (1878-ig.) visszamenőlegesen akár több évi szabadságvesztés is sújthatta.

Az azonos nemű kapcsolatok jogi tiltása ráadásul egészen 1962-ig érvényben maradt, ám annak feloldása mai napig tisztázatlan, hogy milyen hatással rendelkezett az érdekérvényesítésre. Ezért a tematika szakértői általában az intézményesített érdekvédelem megalakulásától foglalkoznak a LMBTQI jogok társadalmi reprezentációjával. Míg sok szempontból becsületre méltó, hogy az első ilyen szervezetet már 1988-ban a Kádár kor ideje alatt létre tudta hozni a magyar civilszféra, a HOMÉROSZ célkitűzéseinek eredetében mégis egy nagyon sötét korszakot örökít meg, a magyar és nemzetközi történelem színterén egyaránt.

Az alapításnál szóban foglalt küldetés mely szerint: „Csak az kérdés és csak az! Hogy élni akarunk-e tovább, vagy lassan, de biztosan elpusztulunk!” Természetesen a HIV/AIDS megbetegedések elleni küzdelemre szólítja fel a közösséget, melynek sikeres megszervezése után azonban fokozottan hanyatlani kezdett a szervezet fajsúlya a közösségen belül, és amelynek helyét 1995-től átvette a mai napig legrégebben működő magyarországi LMBTQI szerv, a Háttér Társaság. Erről 1999-ben leválva jött létre a szintén meghatározó helyet foglaló Labrisz egyesület.

A Szivárványfüggönyön túl

A rendszerváltást követő időszakban elmondható, hogy egy szabályos robbanást követő időszakban jöttek létre a különböző szervezetek, amelyek nagyobb figyelmet szántak a szivárvány különböző színeinek és az LMBTQI ügyek sokszínűségének. 1993-ban jött létre a Pride egyik hazai előfutára a Magyar Meleg és Leszbikus Filmfesztivál. Ezt követően 1999-ben megalakult a Szimpozion (Baráti Társaság, Meleg, Leszbikus, Biszexuális és Transznemű Fiatalok Kulturális, Oktatási és Szabadidős Közhasznú) egyesülete is. Valamint már 1991-ben bejegyezték az első nyíltan meleg egyetemi klubbot, az ELTE Meleg-Leszbikus Akciócsoportját is. Rajtuk kívül azonban még sokan mások is hanghoz jutottak a berlini fal leomlását követő időszakban.

Ami ekkoriban elmondható volt a csoportok tevekénységéről, az a kezdetlegesen apolitizált önsegély és az LMBTQI ügyek tágabb akadémiai és közéleti hátterének kidolgozása (lásd fimklubbok, tanulmányi csoportok, telefonos segélyszolgálat, statisztikai felmérések stb.). Ennek következtében azonban azt láthatjuk, hogy a nagyobb ernyőszervezet megléte ellenére is a közösség nehezen tematizálta tevékenységét a tágabb társadalmi percepcióban.

Vagyis a Pride közvetlen előfutárának számító Pink Piknikeknek (1992-96) és az azt követő 1997-től induló Pride-oknak, a jelenlegieknél még jóval halványabb alkotóeleme volt a közösségi jogérvényesítés.

Ez többek között láthatóvá válik egy 2004-ben készült Magyar Narancs írásban, amelyben az LMBTQI közösség jogegyenlőségének kérdése kapcsán megszólított Fodor Gábor, nemes egyszerűséggel áthárítja politikai felelősségét a mozgalmak halkan rezonáló munkásságára. Fodor véleménye szerint ezen mozgalmak nem teremtenek elég tágvonalúan becsatolt politikai inputot, amely lépésre kényszerítené a döntéshozókat. Továbbá kijelenti, hogy Magyarország akkorra már úttörő állammá vált keleten, amelynek társadalmában nem érik hátrányos megítélések a melegpárokat. „Nálunk a melegközösség tagjai nyíltan és bátran vállalják magukat. 1996-ban elismertük a melegek élettársi közösségét."

A cikk kapcsán könnyen olvashatóak a 2010-es normaváltást megelőző korszak akadályai, amelyben már akkor láthatóvá válnak a párhuzamos válóságokban létező ország keretei; A kétezres évek szimbolikusan ugyan jelenlévő ám tartalmilag üreges politikai támogatottsága; és mindenekelőtt az LMBTQI ügyek meghonosításának problémája a politikai arénákban.

Utóbbi mentén sokan a kommunista idők hagyatékára mutatnak azáltal, hogy szinte lehetetlennek tűnő küldetésnek számíthatott a problémák korszerű megoldásainak implementálása. Egy olyan társadalomban, amelyben a gyerekcipőben járó civilszféra, egy gyakorlatilag nem létező posztmateriális értéktudattal párhuzamos magyar társadalomban próbálta lefektetni a személyi szabadság zálogait. (Többek között maga Fodor Gábor is ezzel kínál magyarázatot az inaktivitásra.)

A kollektív társdalami eszményben ugyanis a szabadelvű homoszexualitás a közösségi terhek alóli kibúvásként lett stigmatizálva, ezáltal pedig a homoszexualitás kompromitált hűségfaktorként tendált az egyén neve mellett. Elvégre az, akinek saját élete fontosabbá vált, mint a köz-jóléte, az nagy valószínűséggel disznóját is saját íze kényére vágná.

Nem hiába hát a mai napig látható „Szivárványfüggöny” és annak válaszvonala, nyugat és kelet között.

Viszont minden aggálya ellenére, azt is szükségszerű bemutatni, hogy a jelenleg fennálló jogi védelmet nyújtó szabályzásoknak többsége még így is a kétezres évek elején betöltő MSZP-SZDSZ kormányzati ciklusok időszakára vezethető vissza. Sőt, az SZDSZ már 2007-ben parlamenti javaslatot nyújtott be az egynemű házasság kapcsán. A javaslatot azonban a jobboldali vétó a szocialista tartózkodással együttesen, kétoldalról elkaszálta a parlamentben. Ám furcsa módon továbbra sem volt tapasztalható összeférhetetlenség az egyén történelmi magyarsága és annak szexuális önazonossága között.

"Jogosan kívánkozik hát ki a kérdés, hogy tulajdonképpen mi történt azóta?"

Kövek, szennyvíz és „Izráel”

Ugyebár, mint ahogyan azt korábban említettem a nemzeti hovatartozás megfosztásával elsősorban nem csak a Fidesz vádolható, azonban téves lenne kivonni felelősségét a 2006 utáni felerősödő nemzeti radikalizmus politikai fogalomtárának ösztönzése és annak részleges átvétele alól.

Történt ugyanis, hogy az Öszödi beszédet követő kordonbontási láz utófejleményei során úrrá lett a konzervatív oldalon egyfajta szemet hunyó megtűrtség a szélsőjobboldali fellépésekkel szemben. Ez az elfordulás az előtte sokáig érvényben lévő elit konszenzus feloldásán túl teret nyitott a korábban elfojtott viták kibontakozására, melyek viszont ennek következtében kikerültek az „establishment” irányítottsága alól.

A helyzet kezelése érdekében lépnie kellett a mindenkori konzervatív oldalnak ahhoz, hogy megtartsa relevanciáját a politikailag előállt momentumában. A megoldást végül a fokozatos jobbra tolódás teremtette meg a Fidesz számára, amely egyébként közvéleménykutatási felméréseiben meg is hozta a kívánt eredményt. (Jelentem: A műtét sikerült, a centrista konzervatív meghalt.)

Amit ez az eltolódás több ízben eredményezett az nem más, mint a nemzeti hitvallás további kisarkítottsága, annak érdekében, hogy „integratív” módszerekkel egységesíteni és újra uralni tudja a diskurzust a bázisban a Fidesz. Politikai minősítéstől mentesen ki kell jelentenünk, hogy ez a lépés is sikeresnek bizonyult.

Azonban e ponton ki kell fejtenünk a Fidesz, már 2010 utáni kormányzásának súlyát. Hiszen még a magyarországi Pride történelem legborzalmasabb ideje alatt sem, amikor kővel és szennyvízzel támadták meg a radikális eszméjű ellentüntetők a gyülekezőket, még akkor sem létezett olyan mértékű közhangulatbeli megvetés, mint a Fidesz 4. alkotmánymódosítását követő időszakában.

Az elmúlt évek vizsgálata esetében világossá válik, hogy a szélsőjobboldali nyitás nem csak a radikálisabb gondolkodó szavazók befogadását jelentette egy ettől függetlenül konzervatív pártba, hanem a centrum teljeskörű átirányítását. Ez olyan témákban is mértékadó hozzájárulást fejezett ki, amelyek korábban nem képezték a párt platformját. Rövidre fogva, gyakorlatilag végbement a homofóbia ideológiai szekularizációja a jobboldalon. Tarsolylemezes kopaszokból, öltönyös polgártársak lettek, amelyek ugyan sokkal artikuláltabb kifejezésekkel élve, mégis képessé váltak azonos gondolatok közlésére. A valódi veszélyforrás ebben azonban nem a Fidesz kiterjesztett fogyaszthatósága volt a radikálisok körében, hanem a homofóbia status qou-ba emelése a centrumban.

Ez volt az az időszak mikor Nagy Sándor (A háttér társaság munkatársa) szerint megváltozott a politikai tematizálása a belföldi LMBTQI témaköröknek, az egyéni és apolitizált magánjogi struktúrákon túl a politikai aktivizmus és társdalami állásfoglalás irányába.

Szekrényből az utcára!

Ennek az elmozdulásnak ugyanakkor lehetnek egészen pozitív mellékhatásai is. Conor O’Dwyer, Coming out of Communism nevezetű könyvében, meglepően hosszasan foglalkozik a kezdetleges „backlash” pozitív hatásaival. Kutatásai eredményében világossá válik, hogy a megfelelő társadalmi tulajdonságok adottsága mellett még akár hosszútávon jól is járthat az LMBTQI közösség a kezdetleges gyűlölködéssel. Esettanulmányi felvetésképpen párhuzamot von a hajdani csehszlovák SOHO csoport és a jelenlegi lengyel aktivizmus között. Példája mentén betekintést nyerhetünk abba, hogy milyen fontos is a társadalmi nyilvánosság a csoportok fenntarthatósága szempontjából. Míg a kezdetlegesen kiválóan megszervezett és pragmatista utakon keresztül célokat is elérő SOHO a társadalmi vitapontok egyéb tematizálásában lassan dezintegrálódni kezdett, addig a lengyel megfelelője az erősebb „backlash” következtében egyre nagyobb teret szerzett a közéleti politizálás színterein. A nagyobb nyilvánosság pedig az esetek zömében rendre nagyobb elfogadottságot eredményez.

Ezekután kevésbé meglepő, hogy a felvázolt ütemterv a magyar társadalomban is hasonlóan ment végbe. Így a meglehetően homofób kormányzás ellenére is növekedik az átlagos polgár toleranciája LMBTQI ügyek kapcsán.

Képzet csóválja a valóságot

Viszont, ha ez valóban igaz, és ha abból indulunk ki, hogy a politikai mérhetőség alapja a szavazat, akkor mégis miért folytatja ezen tevékenységét továbbra is a Fidesz vezetősége ilyen mélyre menő eltökéltséggel? Timothy Snyder szerint a válasz kulcsa az időzítés. 2018-ban írt A szabadság felszámolása nevezetű könyvében az író arra utal, hogy az autoritér vezetésű politikai szervek szívesen fordulnak dialektikát képző narratívákhoz, amint tartalmi támogatottságukban (vagyis aktívan teljesített céljaik kimutatásában) deficitet észlelnek. Vagyis hétköznapi nyelven, Orbánék akkor ködösítenek ideológiai méreggel amikor már ég a ház.

Az ilyenkor keletkező közhangulati vákuumot ugyanis az esetek többségében eleve érdemes kitöltenünk valamely kormányzati szempontból kedvező témával (legyen az: siker propaganda, újabb politikai témák tárgyra vétele, vagy csupán felelősség hárítás). Amiben azonban elhatárolódik a populista irányelv a többitől, az abban áll, hogy simán, sőt! Szánt célzásból felbolygatja a társadalmi egységet olyan mértékig, hogy ellehetetlenítse a további diskurzus végbemenetelét és mindeközben megerősítse bázistámogatottságát a végrehajtott polarizáció által.

Az olvasó egyéni mérlegelésére hagyom, hogy a valóságos gyűlölet, vagy annak opportunista felhasználása számít nagyobb kárnak a magyar társadalomban. Ahhoz azonban kétség sem férhet, hogy az LMBTQI közösség nemzeten-kívüli idegenségét olyan mesterkélt mutatványban állítják be a közvélemény ablakaiba, hogy ideiglenesen el is veszíti magát az ember ebben a káprázó látványban. Akár az önkívületben forgó kutya, farkával a szájában. Üldöző és üldözött jelképes szereplőkké váltak eme szédítő forgásban, aminek sebességét a megvetés és a megtévesztés diktálja.

Meleg aktivisták, hideg választások

Kérdéses marad a továbbiakban, hogy a mozgalmak melyik irányelv mellett tevékenykednek a jövőben, hiszen a cikk címeként felajánlott „hungarizált” kontextus csak egy lehetőség a sok közül. Nem is beszélve arról, hogy az eddig sulykolt nézetek Szegedi Kriszta színházi alkotásaiban, illetve Takács Mária idáig legkiemelkedőbb dokumentumfilmjein, mint az Eltitkolt évek (2009), és a Meleg férfiak, hideg diktatúrák-on (2015) keresztül már legalább 11 éve részét képezik a magyarországi LMBTQI közösség portfoliójának. Ez önmagában véve már azért is sikerként elkönyvelhető sajátosság, mert mindezt úgy hajtották végre, hogy közben nem álltak bele a kormány részéről erőltetett dialektikus megbontásba.

Mindenesetre politikai kontextusban bőven akad ok az optimizmusra. A felkorbácsolt civil részvétel és a megnövekedett aktivizmus lehetőségét rejti a társadalom organikusan (alulról felülre) történő átalakítására, mely végleg szétfoszlathatja a magyarság és a szexualitás összeférhetetlenségét.

Ezen jellemzők pedig aktívan kiegészülnek az ellenzéki pártok politikai kampány stratégiáival, melyek a tervezett előválasztások meghonosításával tovább serkentik a feltörekvőben lévő csoportosulások elszántságát.

Illusztrációkat keszítette: Péter Németh