Borsod szegény megye. Zemplén pedig még szegényebb. A festői környezetben megbújó aprófalvakban munkahely szinte egyáltalán nincs. Községenként egy-két család ugyan meg tud élni az idegenforgalomból, a legtöbb embernek azonban csak a közmunka marad. Vagy még az sem. Ha pedig nincs munka, akkor pénz sincsen. A fiatalok menekülnek is, ahogy az egyik nagyhutai tornácon elmélkedő nyugdíjas beszélgetőpartnerem megjegyezte: aki nem jut el Angliáig vagy Németországig, az Budapesten próbál szerencsét. Nincs itt semmi, minek is maradjanak, tette hozzá rezignáltan.

​

De mi történik az idősebbekkel, akik már nem tudnak vagy mernek szerencsét próbálni a nagyvárosokban, de azért éhen sem szeretnének halni? Ha nem elég a közmunkából befolyó bevétel, akkor kénytelenek a helyi „vállalkozókhoz” fordulni segítségért. Náluk ugyanis mindig lehet hitelhez jutni. A gyors segítségnek természetesen komoly feltételei vannak, ezt a pálházai kocsmáros is kiemelte: ha nem fizetsz időben, felvisznek Pestre, és eltörik a kezedet. Legközelebb meg a lábadat. A sztori ugyan kiszínezettnek hallatszott elsőre, de a hitelességét azonnal megerősítette a kocsma három vendége is: a múlt hét óta gipszben jár az egyik ismerősük. Az uzsorások jelenléte létező probléma az ország ezen részén.

​

A portfóliónak azonban csupán az egyik eleme a hitelezés, Berlinben és Münchenben például lányokat is futtatnak a Zemplén királyai – tette hozzá a kocsmáros. És hogy miért nem buknak le? Egyszerű a válasz: mindig tudják előre, mikor érkeznek hozzájuk ellenőrizni a rendőrök. Meg vannak véve ők is. Az újabb erős állítás után már muszáj volt tőle megkérdeznem, hogy ő, mint a város egyik legfrekventáltabb helyén lévő kocsmájának a tulajdonosa, mégis hogyan ússza meg a zempléni maffia ténykedését.

​

Büszkén válaszolta, hogy sosem kért tőlük kölcsön. Szerencséje van a kocsmával és a lottózóval, mindig kijön a hónap végén a matek, azonban így sem egyszerű az élete, bármikor fordulhat a kocka. Gyorsan fel is kínált nekem egy kaparós sorsjegyet, miközben hozzátette, hogy a Szerencsejáték Zrt. nem viccel; ha nem adja el a havi keretet a Fáraók Kincséből, akkor következő évtől a „vállalkozók” kapják a terminált.

​

Az uzsorások mellett a szlovákok is a megye meghatározó szereplői. Még a legkisebb falvakban is kiemelték az emberek, hogy az elvándorlás csak azért nem jelent még nagyobb problémát, mert északi szomszédaink egyre szorgalmasabb tempóban települnek be. Kassa közel van, a telkek olcsók, a csendet szinte vágni lehet, így nem csoda, ha a szlovák felső középosztály egyre több víkendházat húz fel magának a hegyek között megbújó falvakban.

​

Az idegenekkel szemben ugyanakkor meglepő módon még sincs akkora ellenérzés, mint azt az ember több év kormányzati migránsozás után gondolná: beszélgetőpartnereim mind kulturált módon nyilatkoztak róluk. A békés együttélést nyilván segíti, hogy a tótok már évszázadokkal ezelőtt is jelen voltak a vidéken, így egy szlovák kevésbé kelt feltűnést a falu főutcáján, mint mondjuk egy afgán keltene.

​

Ennek ellenére is váratlanul ért, amikor a kishutai poharazó egyik törzsvendége meglepő politikai kinyilatkoztatással vágott közbe az egyik beszélgetésembe: habár tavaly (sic!) is a Fideszre szavazott, jövőre már biztosan nem fog. És hogy miért nem? Mert azt ígérték, minden jobb lesz, de maradt minden ugyanolyan. Óvatos viszontkérdésemre, hogy mennyi esélyt ad arra, hogy az ellenzék legyőzi a Fideszt, a mellette fröccsöző barátja adta meg a velős választ. Iraki veterán unokatestvérétől hallotta, és maximálisan egyetért a mondással, miszerint csak az alkohol legyőzhetetlen. Orvost és kubikost egyaránt tönkretesz, nincs ellensége. A Fidesz meg nem alkohol – zárta le a diskurzust, majd lehúzta a kisfröccsét, és elindult a kerékpárjához.

​

A fenti történetből is megismerhető közvetlenségen kívül a vendégszeretet is a borsodi emberek sajátossága. Habár a szegénység az összes faluban mindennapos valóság, az emberek segítőkészsége nem ismer határokat. Abaújdevecseri szállásadóm, Erzsike néni, például kerek-perec kijelentette, hogy lehetnek nála akárhányan vendégek, ha valaki felhívja, hogy meg szeretne szállni, segítségre van szüksége, ő kerít neki helyet. Ha máshogy nem oldható meg, a saját ágyát ajánlja fel.

​

A segítőkészség a boltosoknak is jellemzője. Felsővadászon például az utolsó három kiflit úgy adta el nekem az eladó, hogy azokat eredetileg a saját férjének tette félre vacsorára. Ugyan fővárosi szemmel elsőre érthetetlen lehet, miért nincsen már kifli délelőtt tizenegykor a boltban, de ezen a vidéken ez teljesen mindennaposnak számít. Csak annyi pékárut rendelnek a boltosok, amennyit előre bekérnek a lakosok. Egy darabbal sem többet. Nem engedhetik meg maguknak, hogy rajtuk maradjon az áru.

​

Habár az emberek, akikkel találkoztam, mindenhol a helyzetükhöz képest szokatlanul derűsen és pozitívan álltak az élethez, nem szabad elfelejtenünk, hogy az ország egyik legszegényebb régiójának lakosairól beszélünk. A rendszerváltást követő privatizáció, majd a sorban érkező bánya- és gyárbezárások, valamint az ezzel járó leépítések, megszűnő munkahelyek nagyon mély sebeket ejtettek Borsod gazdaságán.

​

A megye szomorú történetét jól példázza annak a nyugdíjas férfinak a története, aki Putnokon a legnagyobb hőségben parkolt le mellettem a kerékpárjával, hogy egy órán keresztül meséljen nekem csillogó szemekkel városa múltjáról, jelenéről és nem túl biztató jövőjéről. Egy olyan lokálpatriótával volt szerencsém beszélgetni, aki gyerekként látta Rockenbauer Pált forgatni a városban, lehúzott több mint két évtizedet a putnoki bányában „tökéletes fizetésért”, és minden pénteken bejárt Miskolcra a Szikra moziba a barátaival, hogy amikor Putnokra jönnek a filmek, már tudjanak miről beszélgetni a premier alatt.

​

Azonban a hőskorszak nem tartott örökké, nyugdíjasként már azt kellett látnia, hogy szülővárosa folyamatosan veszít a lakosságából, a virágzó vidékből rozsdaövezet, a jó fizetéséből pedig szegényes nyugdíj lesz. A borsodiak mellett elrobogott a huszonegyedik század.

​

Lesz-e vajon fellendülés? Megáll az elvándorlás? Sikerül Borsodnak kimásznia a rendszerváltás óta mélyülő gödörből? A válaszokat még nem tudhatjuk. Azonban abban biztosak lehetünk, hogy történhet bármi, a segítőkészség, a vendégszeretet és az optimizmus egyhamar nem fog eltűnni az ottani emberekből. Ahogyan putnoki idegenvezetőm is kiemelte: az ország leggazdagabb megyéjéből lettek a legszegényebbek. Innen már csak felfelé vezethet az út. Szebb végszóval nem is zárhatta volna a beszélgetésünket.