„…Akiknek a személyi száma kettővel kezdődik.”
Schlanger Márton
A Republikon Intézet kutatója, európai és magyar belpolitikával foglalkozik, de az „Itt Van Amerika – Az amerikai politika hatása Magyarországon” című kötetben is jelent meg írása.
Olvasási idő: 6,5 perc
Világi nagy lakodalom
Májusban végigsöpört a magyar sajtón egy szokatlan esküvő híre. Szabó András, Kunhegyes 78 éves polgármestere feleségül vett egy 18 éves lányt. Eleinte a 60 év korkülönbség keltette fel az újságírók figyelmét, azonban az is kiderült, hogy a 18 éves lánynak már van egy 4 éves gyermeke, aki a beszámolók szerint a lány 13 éves korában fogant, egy nagykorú, 30 év körüli férfitől. Több szociológus figyelmét is felkeltette az eset, ami szerintük tanúságot tesz a magyar nők társadalmi helyzetéről, Majoros Márta szociálpszichológus szerint sok fiatal nő a nyomor és bizonytalanság elől menekül bele ehhez hasonló házasságokba, míg a férfiak körében státusszimbólumnak számít a fiatalabb feleség. Majoros Márta és Vásárhelyi Mária szociológus is egyértelműen bűncselekményként tekintenek a leányanya gyermekének fogantatására, amelyet egy jól funkcionáló rendszerben nem lehet a szőnyeg alá söpörni.
A különös házasság története -- függetlenül attól, hogy a frigy szeretetből, anyagi érdekből, jótékonyságból, kényszerből vagy bármely egyéb okból jött létre -- rávilágít bizonyos ténylegesen szőnyeg alá söpört problémákra; ezekkel a problémákkal és a lehetséges okokkal foglalkozik az alábbi cikk. Tekintve, hogy a cikk szerzője történetesen férfi, aki nem szeretne „Női lélek férfi szemmel” típusú csapdákba esni, ezért a cikk nem tűzi ki célul, hogy elmagyarázza milyen is nőnek lenni Magyarországon, csupán azokat a jogi, társadalmi, gazdasági és ideológiai kereteket mutatja be, amelyek a magyar nők életét negatívan befolyásolják.
Hátrányból indulni
Megtartva a kunhegyesi menyegző tanmeséje által biztosított keretes szerkezetet, foglalkozzunk azzal, hogy hogyan jut el oda egy 18 éves lány, hogy a 78 éves polgármesterhez megy feleségül. Magyarországon a mélyszegénységnek leginkább kitett társadalmi csoportok közé tartoznak a gyermekek és a gyermeküket egyedül nevelő szülők. A társadalmi kirekesztődés kockázatának kitettek 40 százaléka gyermekét egyedül nevelő felnőtt, jellemzően nő. A kisebb településeke, falvakban és kisvárosokban nagyobb a mélyszegénységnek kitettek aránya, bizonyos régiókban (például az Észak-Alföldön is, ahol Kunhegyes is található) szintén kiugró a szegények aránya. Amikor egy Észak-Alföldön, 7000 lélekszámú (bár területét tekintve egyáltalán nem kicsi) városban élő, 13 éves gyerek teherbe esik, és magára marad, olyan hátrányba kerül, amit végtelenül nehéz ledolgozni. Ezt tetézi, hogy fiatal nőként a gyerektényező jelentősen megnehezíti a munkakeresést is; vagy azért, mert már van gyerek, vagy azért, mert még nincs. Emellett a fizikai munkák többségére nőként jelentkezni sem lehet, alacsony iskolai végzettséggel pedig nem fizikai munkát találni is nehezebb.
Az Orbán-kormány szociálpolitikája két dologra épít, a munkára és a családra (a család pedig a házasságnál kezdődik). Akinek se munkája, se házastársa, az jóformán semmilyen szociális támogatásra nem számíthat, legfeljebb a 2008 óta változatlan összegű családi pótlékra, ami még a rezsire sem lenne elég, főleg, hogy a legszegényebbek gyakran nem „rezsicsökkentett” energiahordozókkal fűtenek, hanem fával vagy szénnel. Olyan szinten diszkriminatív Magyarországon a szociális ellátás, hogy már akkor is eleshet az ember bizonyos támogatásoktól, ha elválik vagy megözvegyül. A Fidesz-KDNP kormány kiterjedt „családvédelmi” védőhálóján pedig szélesek a lyukak, átesnek rajta a munkanélküliek, az egyedülállók, a vagyontalanok, a hajléktalanok, és bárki, aki a társas együttélés házasságtól eltérő formáját választja, vagy önszántából, vagy azért, mert nem is köthet házasságot.
A kilátástalannak tűnő helyzetből, amiben számtalan nő él ma Magyarországon, sokszor egyedül a párkeresés, házasodás tűnik kiútnak, de sokszor cseberből vederbe esnek a hátrányos helyzetű nők.
A régi élet vége, egy új élet kezdete
Egy olyan rendszerben, ahol az állam alapja a család, a család alapja a házasság, és ahol a szociális támogatásokra való jogosultság a házassághoz van rendelve, azt is feltételezhetnénk, hogy csak az esküvőig kell kihúzni valahogy, és onnantól a párunk mellett az állam is fogja a kezünket. Ez azonban nincs így.
A legszélesebb körben használt szegénységi mutatók esetében, a szegénység mérésének alapegysége a háztartás. Az anyagi depriváció, az alacsony munkaintenzitás mind az adott háztartást vizsgálja amikor a jólét szintjét próbáljuk megállapítani; tehát azt feltételezi, hogy a háztartáson belül a javak egyenlően oszlanak el. A valóságban azonban nagyon gyakran egyenlőtlenül oszlanak meg a javak a családon belül, és a nő, vagy a gyerekek húzzák a rövidebbet. Azokat a szegényeket, akik a háztartáson alapuló jóléti mutatók árnyékában húzódnak meg, „láthatatlanoknak” nevezzük. A leggyakoribb formája ennek a vagyonból való kizárás, vagy a pénzügyi döntésekből való kizárás. Ennek az ellenkezője is széles körben elterjedt: A magyar családok nagy százalékában a nők magukra vannak hagyva a család pénzügyeinek kezelésében, a bevásárlásban, a gyerekek szükségleteinek kielégítésében, míg a férfi kvázi a saját „zsebpénzét költi”. Gyakran a nőnek kell gazdálkodnia a család szűkös erőforrásaival, amelynek nagy százalékát leköthetik a férfi öncélú költései. Ennek következtében gyakran a nők saját szükségleteik kielégítését kell elengedniük, hogy elég legyen a pénz mindenre, amit „muszáj kifizetni”.
Ezek a háztartáson belüli hátrányos helyzet gazdasági aspektusai, melyeket nyugodtan tekinthetünk visszaélésnek, abúzusnak is (pl.: vagyonból kizárás). Vannak azonban a családon belüli erőszaknak más megnyilvánulásai, megfélemlítés, zaklatás, kényszerítés, testi sértés, szexuális bántalmazás, melyek előfordulása rettentően gyakori Magyarországon. Nehéz pontosan számokba önteni, mivel az esetek többsége soha nem derül ki, de elmondható, hogy nagyjából minden negyedik magyar nő áldozatul esik családon belüli erőszaknak, ahogyan például az is, hogy a járványszabályok életbe lépése (kijárási tilalom, karantén) jelentősen megnövelte az ilyen bűncselekmények számát. Ehhez megházasodni sem kell, fiatalok párkapcsolataiban is mindennaposak ezek az atrocitások, eltanult mintázatok alapján. Új tényezők, mint például a pornográf tartalmak széleskörű elterjedése szintén megkönnyítik az erőszakos minták eltanulását.
Az abúzus a legtöbb esetben nem derül ki, a bántalmazók nem kerülnek elszámoltatásra, ezek az incidensek nem kerülnek bele a „rendszerbe”. Az áldozatok, az érintett nők sokszor félelemből vagy szégyenből nem kérnek segítséget. Így sok nő számára a családalapítás nem egy új, biztonságosabb élet kezdete, hanem a nyomor bebetonozása.
„Nőügyekkel nem foglalkozom!”
Magyarországon a nőket másodrendű állampolgárként kezeli a politika, és ez az élet minden területére hatással van. „Nőügyekkel nem foglalkozom!” – Így hangzott el Orbán Viktor híres mondata a parlamentben 2017-ben, amivel tökéletesen kifejezte a kormány nőkkel kapcsolatos álláspontját, és tartják is magukat ehhez, hiszen a magyar állam nem fordít különösebb energiát a nőpolitika megreformálására. Más élvonal-béli politikusok szerint nincs rosszabb és szánalmasabb annál, ha az ember férfi létére kettessel kezdődő személyi számú polgártársai torz arcát kell látnia a parlamentben, a „Női lélek, Férfi szemmel” című kiadvány olvasói pedig évről évre megtudhatják, mit gondol „90 kiváló férfi” azaz Fideszes és KNDP-s politikusok és barátaik a nők legfontosabb kötelességeiről. Első női köztársasági elnökünk, Novák Katalin szerint a nőknek nem kell versenyeznie a férfiakkal, nem kell ugyanannyi fizetésért dolgozniuk, mászni a ranglétrákat, ahelyett, hogy a család tűzhelyét őriznék, amit valljuk be egy köztársasági elnöki javadalmazás mellett könnyű mondani. Ahogyan a Fidesz vezető női politikusai esetében is láthatjuk, akik miniszteri és újonnan elnöki feladataik ellátása mellett kénytelenek a közösségi médián ablakot pucolni és a ház körül serénykedni, úgy az ellátási rendszer minden magyar nőtől elvárja, hogy egyszerre teljes állású anya és teljes állásban foglalkoztatott legyen, hiszen a családpolitikai modell erre épül. Egyszerre munkaalapú társadalomban élünk, ahol, aki nem dolgozik, az ne is egyék, másfelől rosszaljuk, ha egy nőnek karrierje van, és az állam nem mutatja jelét, hogy az otthoni munkát és a gyermeknevelést igazi munkának tekintené. Természetesen nem csak az Orbán-kormány felelőssége, hogy a nőpolitika nem kerül napirendre, az ellenzéki összefogás kampányában is mindössze egy nap jutott a nőpolitikára, két héttel a választások előtt, valamint 2 oldal színespapír az immár nem elérhető online kampányfüzetben. Ezelőtt nem sokat hallottunk nőpolitikáról, annak ellenére, hogy Dobrev Klára személyében a DK-nak még női miniszterelnök-jelölt-jelöltje is volt. Természetesen az ellenzéki pártok közel sem kezelik le úgy a nőket, mint a kormánypártok, nőjogi szervezetekkel is tárgyaltak, egyeztettek a kampány során, de újonnan szerzett parlamenti pénzeikből az ellenzéki pártjai nyugodtan tehetnének a női jogok előre mozdításáért.
Hogyan lehetséges, hogy a nőpolitika ennyire háttérbe szoruljon Magyarországon? A legegyszerűbb indoklás a politikai reprezentációhoz kapcsolódik. Hiába vannak abszolút többségben a nők a magyar társadalomban, mégis politikai kisebbségnek számítanak. Magyarországon a parlamentben 14 százalék a nők aránya, ami a legalacsonyabb az EU-ban, de számos nem EU-s országhoz képest, mint például Törökország, alulmaradunk. Az egy nőre jutó női képviselők aránya alig haladja meg a magyarországi német kisebbséget, hiszen nekik is van egy saját képviselőjük. Az országgyűlési választás előtti héten a Republikon kutatásából kiderült, hogy a bizonytalanok 60 százaléka nő, ami nem meglepő, ha a nők nincsenek megszólítva a politika által.
Részben ehhez kapcsolódva, a kormány és a civil szféra viszonya is hátráltatja a nőpolitika fejlődését. A magyar kormány 2010 óta leépíti a civil szférát, és részben helyettesíteni is próbálja a magyar civilszervezeteket párthű alternatívákkal. Így eshet meg, hogy értékes munkát végző nőjogi szervezetek minimális erőforrásokból próbálnak fennmaradni, míg a Fiatal Családosok Klubja 170 oldalas használati útmutatót készít a női lélekhez, állami pénzből. A civil szervezetek is részesülnek állami segítségben – persze legnagyobb mértékben az egyházak és a látványsportok, nem a segélyszervezetek. Elfogyott a biztonsági háló, túl sok futballkaput kellet felépíteni. Ami hasonlóan nagy probléma, hogy a szakpolitikai munkából szinte teljesen kikopott az érdemi civil egyeztetés intézménye, turbósított munkafolyamat jellemzi a magyar államot, nincs se idő, se igény külső szakmai szempontok becsatornázására.
A kormányzat kommunikációja alapján a nők és férfiak mintha teljesen külön faj lennének, a nemek feladatai, kötelességei, igényei élesen elválasztódnak, akár egy hangyabolyban. Újra és újra az derül ki a kormányoldali politika kommunikációból, hogy a nőknek egyszerűen nem feladata a hatalom gyakorlása, a döntésben való részvétel, a férfiaknak pedig nem feladata a nők érdekeinek képviselete. A női érdekképviselet és a családpolitika között egyenlőségjelet téve mehetnek nemzetünk nagyjai látványsportot nézni, mint akik jól végezték dolgukat. Ahogyan a híres mondás tartja: „Minden sikeres férfi mögött ott áll egy 18 éves nő, aki nem volt olyan helyzetben, hogy válogasson”.
Illusztrációt keszítette: Imre Virág