A Felvidék kincsei
Talaj & Víz
Braunsteiner Kristóf
Olvasási idő: 15 perc
A Felvidék termőföldjeiről és ivóvízkészleteiről híres. Ezek vitathatatlanul kincsnek számítanak, hisz milliók élelmiszer- és ivóvízellátását biztosítják, nem csak a Felvidéken. Nagyon sok lakos számára ez az egy örök adott, de az egyre gyorsabb klímaváltozás és súlyosabb környezetszennyezés veszélyezteti eme kincsnek megmaradását. Ez a cikk nagy vonalakban összefoglalja és bemutatja az ezekből a változásokból eredő különféle tényezőket. Egyben egy bevezető is szeretne lenni egy több részes cikksorozathoz, ahol a kedves olvasó közelebbről megtudhatja, milyen konkrét problémákkal kell manapság szembenézniük azoknak, akik eme kincsekből élnek, hogy milyen változásokat figyeltek meg az elmúlt évek folyamán, és mi várja őket a jövőben.
Vannak dolgok az ember életében, amik annyira természetesek, annyira öröknek tűnnek, hogy eszébe sem jutna megkérdőjelezni őket. Nekünk, szlovákiai magyaroknak, az által, hogy a Föld kései holocén korszakában születtünk, olyan éghajlat jutott földrajzi térségünkön, ahol megbízható ciklusokban váltakoznak az évszakok, csapadékhiányban csak ritkán szenvedünk és egy átlagos év alatt a hőmérséklet csak ritkán ér el extrém értékeket. S mivel ezek a körülmények már egy ideje uralkodnak a mai Szlovákia területén, a hosszú évek során létre tudott jönni egy tápanyagokban gazdag humuszréteggel rendelkező termékeny talaj, ami különböző értékes gabonafajtát és olajnövényt, gyümölcsöket és zöldségeket hoz elő. A felvidéki termőföldek minősége a Duna, a Vág, a Garam, a Hernád, az Ipoly és a Nyitra folyóknak és a rendszeres csapadéknak is köszönve olyan jó. Nem csak a talaj felszínét ajándékozzák meg gazdag nedvességtartalommal, mivel a folyókból a folyómedren keresztül a víz a talaj mélyebb rétegeibe is beszivárog, ami ott a csapadékvízzel együtt alakítja ki a talajvízkészleteket. Ezek közül a legjelentősebb a Csallóköz alatti talajvíz, melynek térfogata megközelítőleg 10 milliárd m3.
Szlovákia területén 1.4 millió hektár termőföld van (ez mégiscsak a bolygónkon található 1.6 milliárd hektár termőföldnek majdnem 0.1%-a), s ennek jelentős része a Felvidékre jut. Ha ezt összevetjük a gazdag talajvízkészletekkel, nem is csoda, hogy ezen térség lakosai gyakran úgy vélik, biztonságban vannak a klímakatasztrófa következményei elől. Ez egy tévhit.
Ez az írás arra törekszik, hogy bemutassa a kedves olvasónak, milyen veszélyek leselkednek a Felvidék termőföldjeire és talajvizére.
A talaj él
A talaj egy összetett biológiai rendszer. Élőlények, szerves anyag és szervetlen anyag keveréke, ahol szüntelen biokémiai reakciók folynak le. A termőföldek olyan talajfajták, amelyeknek kimondottan magas ásványtartalmuk és szerves anyag tartalmuk van, valamint tombol bennük az élet. A talajt alkotó élőlények alkotják az úgynevezett edafont, ami baktériumokból, gombákból, vírusokból és különböző mikroszkopikus és makroszkopikus állatból és növényből tevődik össze. Ezek az élőlények törékeny egyensúlyban vannak a talaj ásványi és szerves összetételével és egy folyamatos anyagcsere-körforgáson belül tartják meg a talaj biokémiai összetételét, ezzel biztosítva a növényeknek szükséges tápanyagokat. Ráadásul a talajban élő nagyobb élőlények, mint a giliszták, vakondok és egerek mozgásukkal járatokat hoznak létre, ezek által pedig a talaj szellőzik és laza marad. Ezen kívül mozgásukkal szerves és ásványi anyagot transzportálnak egyik pontról a másikra, kevernek össze és esznek meg, alakítanak át és választanak ki, amivel nem csak a talaj fizikai adottságait változtatják meg, hanem vegyi összetételét is.
Ez a körforgás ugyan ellenálló, de korántsem örök életű. Már kis változások a talaj pH-értékében, tehát abban, hogy mennyire savas vagy lúgos, megzavarhatják az egyensúlyt. Ugyan úgy a talaj víztartalma, mivel a talajban és a benne élő élőlényekben lefolyó biokémiai reakciókhoz a víz nélkülözhetetlen. És hasonlóképp, mint az ember, úgy az edafon sem szereti, ha túl sok mérgező anyaggal kerül kapcsolatba.
Sajnos az emberi tevékenység egyszerre több fronton támadja a talajt s annak minden aspektusát.
A talaj pusztításával magunkat is pusztítjuk
Az elmúlt évszázad során Szlovákia (ill. Csehszlovákia) területén is jelentősen érezhető volt a technológiai fejlődés, és így a 20. században elindult nálunk is a mechanizált mezőgazdaság, ami lehetővé tette, hogy a földművesek egyre nagyobb földterületeket tudjanak megművelni egyre rövidebb idő alatt. Idővel az emberek óriási monokultúrákat alakítottak ki, óriási földterületeket, ahol csak egy fajta növényt termesztenek. Egy európai tanulmány szerint Szlovákiában vannak a legnagyobb monokultúrás mezők az EU-n belül. Az átlagos monokultúra terület nálunk 12 hektár, míg az EU-s átlag csupán 3.9 hektár.
Az óriási gabona- és repceültetvények káprázatos színükkel ugyan szép tájképet alkotnak, és gazdaságilag is nagyon nyereségesek lehetnek, a talaj fenntarthatóságának szempontjából gyilkosok.
A nagy monokultúrák több ok miatt károsak a talaj számára. A mezőgazdasági gépek súlya az egyik szempont. A manapság használt traktorok, kombájnok és más mezőgazdasági gépek teljesen megpakolva átlagban 10-szer olyan nehezek, mint 60 évvel ezelőtt, és a nagy súlyból eredő óriási nyomás összetömöríti a talajt. És ugyan a szántással a talaj ismét fellazul, általában még mélylazítás esetén sem mennek nagyon mélyebbre, mint 65 cm. Ráadásul egyre több jel mutat arra, hogy a szántás inkább káros, mint hasznos a talaj számára, így nem igazán megoldás a talajtömörödés ellen, főleg ha belegondolunk, hogy a szántást szintén nehéz gépekkel hajtják végre. A nehéz mezőgazdasági gépek súlya egészen 1 m mélyen képes tömöríteni a talajt, így a nagy monokultúrákon az évtizedek folyamán az altalaj jócskán összetömörödött, és a tömör talajba a növények gyökerei már nagyon nehezen tudnak kibontakozni, és ez ahhoz is vezethet, hogy a gyökerek nem jutnak elég vízhez.
Szlovákia, ezáltal a Felvidék is, mezőgazdasági technológiája által azon fejlett országok és régiók közé tartozik, ahol már jelentős a talajtömörödés. A túlzottan tömör talaj pedig a talaj élővilágának sem kedvez.
De a monokultúrás mezőgazdaság nem csak a nehéz mezőgazdasági gépek által kiváltott talajtömörödés miatt káros a talajra és annak bioszférájára. Az által, hogy több hektáron csak egy fajta növény terem, az a növény sokkal kevésbé ellenálló a kártevőkkel szemben. Persze a kártevőkkel valamit tenni kell, így hát az ipari mezőgazdaságnak a vegyipar nyújtott megoldást a problémára vegyi permetek, peszticidek, fungicidek, herbicidek formájában. A vegyi permetek pedig, még ha azt a nagy vegyi óriások marketing osztályai el is akarják velünk hitetni, nem specifikusan csak egy kórra vagy egy fajta kártevőre vannak hatással. Azáltal, hogy ezek a vegyszerek a gyomok, rovarok, baktériumok vagy más kórokozók anyagcserefolyamatait célozzák meg, a talaj mikroszkopikus és makroszkopikus élőlényeire is hatással vannak, valamint a méhekre és más olyan rovarokra, amik a növények beporzásáért felelősek. Ha az ember jobban belegondol, hogy az élőlényekben lejátszódó anyagcserefolyamatok és enzimatikus reakciók mennyire hasonlóak, akkor ez nem is meglepő. Így hát az sem meglepő, hogy mivel nagyon sok peszticid hormonálisan aktív hatóanyagokat tartalmaz, ezek az emberi szervezetben autoimmun betegségeket, különböző rákos betegséget és idegrendszeri problémákat okozhatnak.
És ha ez még nem lenne elég, a monokultúrás mezőgazdaságnak van még egy problémájaamire a vegyipar nyújtott megoldást és mára már látható negatív következményei vannak. Ha csak egy növény fajtát termesztünk nagy területen évről évre, és nem használunk vetésforgót, akkor a növények kivonják a tápanyagokat és ásványokat a talajból, így az elszegényedik. A klasszikus földművelésben a vetésforgó mellet ezt a problémát szerves trágyával, illetve légköri nitrogént megkötő növények (pl. hüvelyesek) termesztésével oldották meg, amik regenerálták a talaj felszínén található humuszréteget. Tekintettel a monokultúrák területére ezek az ipari mezőgazdaság számára nem voltak reális megoldások. Így hát jöttek a műtrágyák.
Sajnos a műtrágyákkal nem lehet sikeresen regenerálni a talaj termékenységét akkor, ha a talaj egyrészt össze van tömörítve, másrészt a talajbaktériumok és további talajélőlények a permetek által bevitt káros és toxikus anyagok miatt óriási stressz alatt állnak. Az ilyen talaj csak egy részét képes megtartani a műtrágyákból származó foszfátoknak, nitrátoknak és más létfontosságú elemeket tartalmazó sóknak. Jelentős mennyiségű műtrágya kerül aztán a talajvízbe, a környező felszíni vizekbe és a folyókkal legvégül a tengerekbe. A túlzott foszfát és nitrát tartalom pedig a felszíni vizekben egyre gyakrabban vezet algavirágzásokhoz, amik kiszívják a vízből az oxigént és halpusztulásokhoz vezethetnek. Így a túlzott műtrágyahasználat nem csak a talaj élővilágát pusztítja és teszi tönkre biológiai sokféleségét, hanem a vízi és tengeri ökoszisztémákat is sérti. És ha ez nem lenne elég, az algavirágzásnak a klímakatasztrófa által előidézett hőhullámok is kedveznek.
Számos tanulmány kimutatta, hogy a műtrágyák és permetek nehézfémekkel is szennyezik a környezetet. Az olyan mérgező nehézfémek, mint a kadmium, arzén, ólom és higany a műtrágyák és peszticidek által bekerülnek a talajba és a talajvízbe, a talajon és vízen keresztül a földeken termesztett növények szervezetébe és a növényeken keresztül pedig további olyan élőlények szervezetébe, akik a növényeket vagy azoknak valamilyen részét fogyasztják. És így ezek a nehézfémek bekerülnek a biológiai körforgásokba, ahol a különböző élőlényeken nem csak keresztülmennek, hanem fel is halmozódnak, tehát végbemegy az ún. bioakkumuláció folyamata.
A nehézfémek, csak úgy, mint más toxinok, amikkel környezetünket szennyezzük, kis mennyiségben nem mindig okoznak akkut egészségügyi problémákat, viszont ha egy élőlény szervezete hosszú időn keresztül van kitéve ilyen toxinoknak, illetve ezek a toxinok idővel elérnek a bioakkumuláció által egy kritikus szintet, akkor különféle egészségügyi problémák alakulhatnak ki ezekben az élőlényekben. Így tehát az emberben is.
A fent említett következményei a monokultúráknak a talajeróziót is felerősítik, ami hatékony regeneráció nélkül tovább csökkenti a talaj termékenységét. A talajerózió egy természetes folyamat, minek során a talaj felső rétegét a szél és az eső folyamatosan elhordja és elmozdítja. De a klímakatasztrófa által kiváltott hőhullámok és extrém csapadékmennyiséggel járó viharok, valamint a kilengő hőanomáliák miatt változó és erősödő szelek ezt a természetes folyamatot felerősítették. A monokultúrás mezőgazdaság nagy kiterjedésű összefüggő szántói különösen szenvednek az erősödő szél miatt, mivel könnyebben, nagyobb mennyiségű földet fúj el a szél a talaj felületéről. És az a talaj, ami a fent említett okok miatt legyengült, abban a talajerózió még nagyobb károkat tesz. Ha pedig a talaj már nem lesz képes termést jövedelmezni, akkor az terméskiesésekhez, ételhiányhoz és az élelmiszerárak növekedését fogja eredményezni. Ilyesmi már megtörtént a monokultúrás mezőgazdaság elején az USA-ban az 1930-as években, amikor környezeti faktorok és fenntarthatatlan mezőgazdasági módszerek miatt olyan erős volt az erózió, hogy óriási porviharok alakultak ki. Ez volt az ún. Dust Bowl.
A monokultúrás mezőgazdaság tehát a felvidéki szántókon is jelentősen rontja a talajminőséget és a vízminőséget, úgy, mint az a legtöbb fejlett országban is történik. De az emberi ipari tevékenységnek, ahova az ipari mezőgazdaság is hozzátartozik, a már említett klímakatasztrófa is az eredménye. És a klímakatasztrófa az erózión túl további veszélyeket rejteget a Felvidék kincseire.
Eltörölhetetlen fizikai törvények
A klímakatasztrófa elősegíti a talajeróziót. De ez még nem minden. A cikk írásakor, szeptember közepén, még mindig nyári hőmérsékletek vannak, és az előrejelzés szerint még a hónap végéig jócskán 20°C fölött lesz a hőmérséklet. Ezt nevezhetnénk egy egyedi, nagyon ritka hőmérsékleti anomáliának, hisz az „indián nyár” vagy „vénasszonyok nyara” kifejezések szilárd helyet élveznek szókincsünkben, tehát feltételezhető, hogy egy gyakori jelenség volt történelmünk során. De ha ezt a szeptemberi meleget összevetjük azzal, hogy az elmúlt évek egymást követve voltak a feljegyzések kezdete óta a legforróbb évek, és 2023 júliusa volt az elmúlt kb. 120 000 év legforróbb hónapja, akkor feltételezhetjük, hogy ez az elhúzódó nyár bolygónk éghajlatváltozásának egyik tünete a sok közül.
És egy nagyon jelentős tünet. Mert csak úgy, ahogy a forróság és szárazság olyannyira kiszárította Földünk boreális flóraterületét, hogy több milliárd hektárnyi erdő égett el csak az elmúlt pár hónapban, úgy a forróság és szárazság a termőföldeket is kiszárítja, a felszíni vizeket elpárologtatja, a gleccsereket és a hegycsúcsokon található állandó hótakarókat elolvasztja. Ha pedig a gleccserek és hótakarók elolvadnak, és ugyanakkor nincs utánpótlás, mert kevés a csapadék télen, akkor egy idő után teljesen eltűnnek, így aztán idővel a folyókba sem kerül több víz, ami végeredményben a talajvíz-készleteket is csökkenti. Éghajlatunk felmelegedése megzavarja bolygónk vízháztartását.
Ennek kísérő jelei az egyre hosszabb száraz periódusokat megszakító, a kelleténél sokkal kiadósabb égszakadások, amelyek során napoknak, heteknek és hónapoknak megfelelő csapadékmennyiség esik 24 órán belül. Mert ami elolvad a hegyen, az lefolyik a melegebb éghajlatú síkságokra és tengerekbe, ahol el is párolog. És ami elpárolog a légkörbe, az előbb-utóbb kondenzálódik és visszaesik. Ha pedig több víz párolog el, akkor több is esik.
Az óriási csapadékmennyiséget pedig a folyók nem képesek biztonságosan elvezetni, ami áradáshoz és árvizekhez vezet. Mi több, az egyre gyakoribb és hosszabb aszályokban kiszáradt talaj nem képes felvenni sok vizet egyszerre, mivel a talaj felszínén lévő szerves anyagokban gazdag humuszréteg ha kiszárad, akkor hidrofóbbá, azaz víztaszítóvá válik, és megkeményedik, így nem abszorbálja olyan jól a vizet, mintha lenne némi maradék nedvességtartalma. A nedves talaj felszívja az esővizet, mint egy szivacs, de a kemény talajfelszínen a víz vagy óriási pocsolyákban megáll, vagy tovább folyik, és ez megint csak katasztrofális áradásokhoz vezethet.
Sajnos a nagy csapadékmennyiség ilyen esetben a talajvizet sem regenerálja eléggé, mert ha a felső humuszréteg csak minimálisan szívja magába a vizet, akkor csak minimális mennyiség képes beszivárogni a mélyebb rétegekbe, hogy feltöltse a talajvízkészleteket, még akkor is, ha a talaj felszínen pocsolyákban áll, mert onnan ugyan idővel elkezd szivárogni a talajba, de nem szabad elfelejteni, hogy a pocsolyából a víz jelentős része elpárolog és visszakerül a légkörbe.
A már folyamatban lévő klímakatasztrófa nem ismeri el az emberek által önkényesen meghúzott határokat és az emberek törvényeit, csakis a fizika törvényei irányítják. Hiába próbálják a főleg jobb- és szélsőjobboldali populista politikusok és az őket szolgáló think-tankek bebeszélni az embereknek, hogy Közép-Európában még nincs klímakatasztrófa, esetleg azt, hogy az egész amúgy is csak egy hazugság, amit a woke baloldal talált ki. A fizikát nem lehet kitrükközni. A Föld pedig egy zárt rendszer, így az összes körforgás, ami biztosítja az életre alkalmas körülményeket, egy nagy összetett összefüggő rendszer, amiben hogyha egy része kikerül egyensúlyából, az megváltoztatja az egész rendszert, mivel a többi résznek meg kell változnia ahhoz, hogy visszaálljon a teljes rendszer egyensúlya. Egy a Science tudományos lapban nemrég megjelent tanulmány szerint a földi életet és a jelen formájában létező emberi civilizációt lehetővé tevő 9 bolygóhatárból az emberiség 6-ot átlépett. Ez mit jelent? Azt, hogy a nagyméretű beavatkozások a környezetünkbe annyira megzavarták mára a planetáris egyensúlyt, hogy nagy az esélye annak, hogy hamarosan elérünk egy úgyn. éghajlati átbillenési pontot, ami olyan apokaliptikus eseményeket indíthat be, mint a Golf-áramlat kiesése, az arktiszi és antarktiszi gleccserek teljes elolvadása vagy a permafroszt teljes kiolvadása.
A Felvidék is része ennek a zárt rendszernek, így ezt a régiót sem fogják kímélni az ember okozta klímakatasztrófa következményeit.
Fogy a víz, s szennyeződik
A fenti sorokban már szó volt a klímakatasztrófa negatív hatásáról a vízkészletek újrafeltöltésére, valamint a monokultúrás ipari mezőgazdaság szennyező hatásáról a vízkészletek minőségére. Az olvasottak után jogosan felvetődik a kérdés, hogy ha a Felvidék talajvízkészletei, amik jelen pillanatban átlagos fogyasztás esetén csak a Csallóköz alatti talajvízből 16 millió embernek elegendő vizet tudnának biztosítani, meddig fogják még bírni, ha nincs elegendő utánpótlás. De nem csak a hiányos utánpótlás jelent fenntarthatósági gondot, hanem az egyre növekvő fogyasztás is. Ez a fogyasztás egyrészt a mezőgazdaságnak tulajdonítható, hisz a megváltozott csapadékeloszlás és hosszabb és intenzívebb hőhullámok miatt sokkal gyakrabban és kiadósabban kell öntözni.
De nem csak a növények szomjasak, az emberek is. És mivel a jelen neoliberális társadalmi modell egyik netovábbja a pázsitos kerttel rendelkező családi ház, esetleg egy úszómedencével, így megindult a Felvidék, és főleg a Csallóköz városközeli vidéki térségeinek szó szerinti kolonizálása. A kellemes kerti partikon és vidéki nyugalmon kívül az ilyen kertes házaknak még olyan előnyük is van, hogy ha az ember éppen egy olyan telket fogott ki, amin nem kell nagyon mélyre fúrni a talajvízig, akkor saját kutat építhet, amiből öntözheti a zöld pázsitot, esetleg feltöltheti úszómedencéjét. Sajnos a hőhullámokat a zöld pázsit sem bírja olyan jól, és a kerti talaj sem, így hát egyre gyakrabban kell öntözni. Ez viszont nagyon megterheli a talajvízkészletet, mivel az utóbbi években nagyon sok ember költözött ki a városokból, így jelentősen nőtt a fogyasztók száma.
Ezen városközeli községek újonnan épített negyedei ráadásul gyakran épülnek vízvédelmi területek közelébe, illetve olyan területekre, ahol a vízvédelmi státusz még nem adott, de mindenképp védett területeknek kéne lenniük, mivel gazdag ivóvízkészeletek találhatók alattuk. Ilyen kontroverz eset van Somorja körül, ahol már évek óta többszörösére akarják növelni a vízvédelmi területet, mivel 3 millió embernek elegendő ivóvíz található alatta. Ezt a próbálkozást nagy ingatlanfejlesztő cégek megtámadták, és ugyan a Pozsonyi Járási Hivatal közbelépett és megmentette azt, amit a Környezetvédelmi Minisztérium elhanyagolt, ez csak egy ideiglenes megoldás és a terület védett státusza még nem folytonos.
A gazdag talajvízkészletekkel rendelkező területekre való építkezés nem csak a megemelt fogyasztás miatt jelent rizikót. Az építkezés folyamán elkerülhetetlenül káros, szennyező anyagok kerülnek a talajba és ezáltal a talajvízbe.
Menthető a menthetetlen?
A Felvidék talajának és vizének a helyzete tagadhatatlanul rossz. De korántsem menthetetlen. Viszont ahhoz, hogy a Felvidék kincseit megmentsük úgy, hogy még következő generációk is tudják élvezni előnyeit, óriási szisztemikus változásokat fog kelleni végrehajtani. Tudatosan. Persze ezt nem lehet egyik napról a másikra véghezvinni, de mindenképp el kell most kezdeni, és gyorsan. Mert ha így folytatjuk tovább, akkor a talaj pusztulása és a víz elvesztése fel fog gyorsulni.
Meg kell szabadulnunk a monokultúráktól. Talajmegújító gazdálkodást kell alkalmazni nagy területeken. Ha a talajt regenerálni akarjuk, akkor egyre több nagykiterjedésű monokultúra ültetvényt kell felszabdalni kisebb egységekre, ahol egymás mellett, felváltva más fajta növényeket fogunk termeszteni. A nagyobb biológiai diverzitás a mezőkön növeli a növények ellenállóképességét a kártevők ellen, mi több, olyan növényeket lehet egymás mellé ültetni, amik szimbiózisban élnek és megerősítik egymást. Az ilyen kevert ültetvények megkönnyítik a vegyi peszticidektől és műtrágyáktól való elszakadást is, ami azt jelenti, hogy a mezőgazdászok vegyipartól való függősége is jelentősen csökkenhet. A vegyipartól való függőség eltörlése az egészségesebb élelmiszerek mellett az egyik legjobb érv az organikus földművelésre való áttérésre. A cél az legyen, hogy ha egy műholdfelvételen megnézzük a Felvidéket, akkor ne hatalmas szántókat lássunk, hanem inkább úgy nézzen ki a kép, mint egy foltozott takaró, ahol minden folton valami más terem. Lényegében a nagy monokultúrákból egy óriási permakultúrás kertrendszert kell csinálni.
Ez persze ahhoz vezet, hogy már nem fog lehetni használni a túlzottan nagy mezőgazdasági gépeket, kombájnokat és túldimenzionált traktorokat. Kisebb gépekre lesz szükség, haszonállatok segítségére, illetve sokkal több kézimunkára. Kicsit vissza kell nyúlnunk a múltba, hogy biztosítsuk a jövőt.
A talajerózió ellen a mezőkön rendszeres távolságban egymástól fákat kell kiültetni, mivel azok stabilizálják a talajt, védőpajzsként működnek az erózióért felelős szél ellen és gyökérrendszerük segít megtartani a vizet.
A monokultúrák eltörlése a víztartalékok regenerálódását is megkönnyíti. Az egészséges talaj könnyebben felszívja a nagyobb vízmennyiségeket is, ami kedvez a talajvízkészletek utánpótlásának. Ezen kívül az esővíz gyűjtésére való infrastruktúrát is ki kell építeni. És a vízvédelmi területeket ki kell terjeszteni.
Ezek a változások csak akkor mehetnek végbe, ha a felvidéki lakosságnak akarata és kitartása is lesz, ebből az ügyből politikai prioritást csinálni. És nem csak a döntéshozókra kell nyomást gyakorolni, hanem az egyre több helyi és nemzetközi nagy földbirtokossal is szembe kell szállni. Ez pedig csak akkor lehet sikeres, ha a kis földbirtokosok nem csak a Felvidéken, hanem az egész országban és az ország határain túl összefognak és más olyan szervezetekkel és csoportokkal fognak kooperálni, akik a klímaváltozás és a multinacionális cégek által dominált, vegyipartól függő monokultúrás mezőgazdasági modell ellen harcolnak.
Megoldások léteznek. A szakirodalom tele van tanácsokkal, hogyan lehet fenntartható földművelést végezni, ami kedvez a talajnak és a talajvíznek is. A Felvidéken minden adottság meg van arra, hogy egy földi paradicsomot létrehozzunk. Ne hagyjuk, hogy a populisták társadalmilag meghasítsanak minket, és koncentráljunk arra, ami tényleg veszélyezteti a Felvidék kincseit és túlélését: nem a menedékkérők, nem az LGBTQI+ emberek, hanem a klímakatasztrófa és a monokultúrás mezőgazdaság.
Illusztrációt keszítette: Novák Réka